Az Edward-kori Londonban folytatják az árnyvadászok

Az utolsó órák időrendben jóval A végzet ereklyéi előtt játszódik. A 21. századi Amerika helyett most az Edward-korabeli London válik a történések színhelyévé. A kor divatja, mentalitása nem közömbös a magukat az egyszerű emberektől, azaz mondénoktól általában elszigetelő árnyvadászok számára sem. Ezek az angyali erővel felruházott harcosok olykor piknikeket és pompás bálokat rendeznek, amik között (vagy közben) lekaszabolnak pár, az életükre és a világra törő démont. Az Aranylánc azonban sokkal több szép ruháknál és kosztümös harci jeleneteknél. A divat és a pompa mellett a 20. század elejének szigorú értékrendje is behatol az árnyvadászok és varázslények világába, olykor szemet szúró ellentmondásokat teremtve. Egy árnyvadásznak született ifjú hölgytől szokatlan például, ha nem képzett a harc terén, miként bármelyik más férfitársa. A kortól szokatlan „nemi egyenlőség” ellenére sem kószálhat viszont kíséret nélkül, nem jelenhet meg hanyag külsővel, udvariatlanság visszautasítania egy férfi táncfelkérését, és semmiképpen sem maradhat kettesben egy úriemberrel, nehogy nőként a saját és a családja becsületén foltot ejtsen.

Az írónő tökéletesen bemutatja, hogy az árnyvadászok (bár igyekeznek annak tűnni) angyali eredetük ellenére sem tökéletesek, a társadalmi egyenlőtlenségek és emberi, avagy „mondén” gyarlóságok őket is elérik, mint például az alkoholizmus problémája. Mindemellett az árnyvadászokat kiképző akadémia falai közül sem hiányzik az iskolai kiközösítés jelensége vagy a másik kigúnyolása. Az emberek egyes „rossz szokásai” tehát jelen vannak náluk is, az olyan szintén „mondén” tevékenységeket viszont mégis megvetik, mint amilyen a művészetekben, az irodalomban vagy a tudomány egyes ágaiban való jártasság. Egy elhivatott árnyvadász számára ugyanis mindezek a készségek eltörpülnek az olyan fontos feladatok mellett, mint a világot fenyegető démonok elleni harcképzettség elsajátítása és fejlesztése. Természetesen mindezek ellenére találunk az árnyvadászok között is meg nem értett, „bohém” életet élő művészlelket, írói ambíciókat dédelgető örök álmodozót vagy a tudomány szerelmeseként kísérleteket végző „szórakozott professzort”.

A rajongók számára még vonzóbb lehet az új regény azáltal, hogy a főszereplők a Pokoli szerkezetek című könyvsorozatból már ismert karakterek gyerekei. Az Aranylánc azonban élvezhető azok számára is, akik nem rendelkeznek az előtörténet nyújtotta háttértudással, ugyanis a két sorozat fő cselekménye teljes mértékben független egymástól. Attól sem kell tartani, hogy az oly sok korábban megjelent árnyvadászkötetet nem ismerve ne látnánk át ennek a világnak a működését, mivel az írónő tesz arról (ahogy minden, az ehhez az univerzumhoz tartozó könyvsorozatában), hogy a történet során újra ismertesse a szükséges kulcsfogalmakat. Az Aranylánc fiatal főszereplőivel egyébként találkozhattunk már több novellában, életük különböző szakaszaiba nyerve betekintést. Az írónő nem kevés utalást rejt el a könyvben a Pokoli szerkezetekben és a novellákban történt eseményekre, a karakterek motivációi azonban mindezek ismerete nélkül is tökéletesen átérezhetők és érthetők.  

Ahogy azt Cassandra Clare-től megszoktuk, a fordulatos és izgalmas cselekményvezetésre most sem lehet panasz, a szerző erőssége mégis sokkal inkább a hangulatok, az érzések megragadásában és megjelenítésében rejlik, ami által fiktív létük ellenére a szereplői sokszor fájdalmasan emberivé válnak. Az erős atmoszférát tovább fokozza, hogy Clare sokszor valós, létező vagy valaha létezett helyszíneken vezeti keresztül az olvasót. A komoly témák mellett (mint amilyen a karakterek démonaikkal való – szó szerinti és átvitt értelemben történő – küzdelme, vagy az önnön, esetleg mások által elkövetett hibákból fakadó traumák nem múló fájdalma) visszaköszön az írónő humora is, amivel nemcsak az olykor fellépő komor hangulatot oldja, hanem amivel szereplőit még szerethetőbbé teszi. Aki már régebb óta ismeri Cassandra Clare munkásságát, tudhatja, hogy nála egyetlen félmondat sem hangzik el feleslegesen. Minden kiejtett szónak, de akár egy véletlennek tűnő mozdulatnak is óriási jelentősége lehet, ami a későbbiekben, a nagy egészet látva nyer csak igazán értelmet. Ezt a „jó szokását” az írónő ebben a művében is megtartotta, sőt, talán itt fejlesztette tökélyre. Szinte senki sem az, akinek látszik, a karakterek fejezetről fejezetre válnak egyre mélyebbé és rétegzettebbé.

Erősen gyanítom, egyikünk sem kaszabolt még idegen dimenziókból érkező démonokat, ennek ellenére mindannyian találhatunk a karakterek között legalább egy rokonlelket, aki ugyanazon, vagy legalábbis hasonló dolgokon megy át, mint mi magunk. Jó és rossz tulajdonságok tömkelege keveredik a szereplőkben, megtapasztalják a szeretet és szerelem sokféle formáját, nyelvek és kultúrák különbözősége és szépsége mutatkozik meg, miközben sokadjára is megtanuljuk, hogy a rokonainkat nem mi választjuk meg (pláne az olyan esetekben, amikor egy démon nagypapa a fekete bárány a családban).

Fekete Magdolna