Aranybulla: a király visszatért

„II. András király a korát jóval megelőző reformgondolkodó. Valódi keresztényi értékeket képviselő uralkodó volt. Olyan folyamatokat indított el, amelyek 800 esztendeje hatással vannak Magyarország történetére” – hirdeti a fel- és bevezető. Nem, nem és nemigen.

Reformgondolkodó? Pardon? Sűrű homály fedi az Árpádok korai történetét, ám épp a 13. század hajnalán szaporodnak el azok a dokumentált iratok, diplomáciai levelezések, melyek elsődleges forrásai a magyar külügyeknek éppúgy, mint az ország belső viszonyainak. Ebből egy egészen más uralkodói portré körvonalazódik. Korának egyik – szerencsétlenségére – legfontosabb fejleménye a nemesség mint társadalmi erő jelentkezése a politikában. Köreikben érdeklődés ébredt a keresztény lovagi kultúra, kiváltképpen annak külsőségei iránt, ami idegen lovagok jelenlétének és hatásának tudható be. Az új érdeklődés szorosan összefüggött a Szentszék külkapcsolataiban beállt fordulattal. A Magyar Királyság az ortodox szakadárokkal (schismatici), a pogányokkal (pl. a be-betörő kunokkal) és a bogumil eretnekséggel (mely a legkisebb és leggyengébb szomszédban, Boszniában ütötte fel fejét) szemben a római hit előharcosaként léphetett fel, élvezve a pápa jóváhagyását. E római expanzió sajátos értelmezése értelmetlen hadjáratokhoz (lásd: Halics), felesleges vérontásokhoz vezetett. A helyi keleti közösségek békés élete is félbeszakadt. II. András, hogy megnyerje híveit, már viszályokkal tarkított trónralépésekor, uralmának kezdetén új intézkedéseket vezetett be: híveinek (ún. báróknak) nagy mennyiségben földeket osztogatott. A várföldek tömeges eladományozása tönkrevághatta volna a várszervezetet, melyen az ispánok és a várjobbágyság tekintélye nyugodott. Fellobbant az általános ellenkezés lángja, és a heves reakció sem késhetett sokáig…

Miféle folyamatokat indíthatott? Talán indíttatták. Vele. Aranyos és arányos vádakkal: „Király, te tetted ezt!” Andrásnak sem tetszett e színjáték, ám kénytelen volt meghátrálni. Hatalmas adósságokba verte magát, pénzrontáshoz folyamodott, rendkívüli adót vetett ki, a társadalmi konfliktusokat pedig képtelen volt kezelni. „Romlott” ellenfelei (perversi) felléptették ellene legidősebb, kiskorú fiát (Bélát) és „engedményekre” kényszerítették az 1222. évi felkelés során. A mozgalmon, mely megszülte a bullát, sikerült úrrá lenni, az elmozdított kegyencek visszanyerték tisztségeiket. Ugyanakkor az okmány utóélete sokkal fontosabb, mint korabeli szerepe és akkor az 1231-ben a főpapok által kibocsáttatott Aranybulláról még nem is értekeztünk, melynek „ellenállási záradékát” a következő évben rögtön aktiválták…

Filmünk szerint maga az uralkodó ajánlott szövetséget. Ráadásul azt maga jelenti be/hirdeti ki?! Intelmeket nem írt hozzá?

Endre valódi keresztény értékeket képviselt? Persze, hiszen keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. Zarándoklattal és ereklyegyűjtő magánakciókkal fűszerezve. Húszéves halogatás után, mit sem törődve az ország egyre zavarosabb helyzetével.

Történészként nem tisztem helyreigazításokat eszközölni? Lássuk (film)kritikai szempontból. A nyitó feliratok egyike akár helyettem is szólhatna: Story Beat(s) Pictures. Vice versa. Sommás ítélet, ebből már csak elvenni lehet. A milliárdos költségvetésű egyveleg nem lehet a legnagyobb magyar film. Hiába a homályos fogadkozások tömkelege: A Gyűrűk urát megszégyenítő fordulatokat, Trónok harcát idéző látványvilágot kapunk! Legfeljebb a legdrágább.

A köztévé szerint „irodalmi klasszikus… fordulatos szerelmi történet”, nagyszerű alakításokkal. Nem, nem és megint csak nem. Szó sem lehet adaptációról, nem irodalmi alapanyag. Eredeti (?) forgatókönyvből gyártott, fikciós elemekkel tűzdelt minisorozat szerelmi szállal? A love story megmosolyogtató, nem a magyar nemesség jogait rögzítő nyilatkozat megszületését láthatjuk? Regélhették volna az aktuális magyar király életrajzát, az alábbi alcímmel: Ahogy megtörténhetett volna. Románccal, földi boldogsággal, erkölcsi tanulságokkal, kutyavilággal, urakkal és bírá(ló)ikkal, Kis és Nagy Hercegekkel, német szukákkal. Kevésbé lettek volna kínosak az aktuálpolitikai manőverezések, áthallások (leszámolás a belső ellenzékkel?) és anakronizmusok (Felvidék, nemzet), az egysoros és -szavas bölcsességek, a nagy, kongó csendek, kivárások és hatásszünetek, majd a nyomukban áradó sűrítmények.

Csapnivaló szövegkönyv. Mindezt színészként megvalósítani hálátlan feladat. Nem tudom, beszélhetünk-e rendezésről, Kriskó László a földtől a fényes égig rángat minket végig e hatrészes mikroszérián. Az össz-képbe belerondít Mennyei királyságunk prófétája, a narrátor, akitől egy-egy történész veszi át a szót, mankókat, kapaszkodókat nyújtván e fejetlenséghez. Sebaj, az összevágott, furcsán fény(kép)ezett, sajátosan megvilágított drónok harca oktatási segédanyagként talán még hasznosítható.

A Hont kivont szablyával védők szerint kurzusfilm. Konok ellenzékiek szerint a Pamkutya már dalba mondta e korszak nehézségeit. Önkényes mérvadóként sem lehet túl sok elvárásunk: „vagy legyen történetileg hiteles, vagy legyen morálisan igaz… vagy legalább szórakoztató!” A téli ünnepek közé szúrt sorozat a fentiek egyikének sem felel meg, s bár nem nézhetetlen, mégis hamis, mi több, felesleges alkotás. YouTube-on még fellelhető (csevegés letiltva), míg meg nem érkezik a mozis változata. Elkövetői addig sem tétlenkednek. A Vajna-érában elkaszált Pálfi-féle Toldi-mozi remekül mulattathatott volna Arany születésének 200. évfordulóján. Helyette Petőfi bicentenáriumára az Aranybulla producerei már megírhatták a költőóriás kifordított életrajzát. Alig várjuk. Akárcsak az oszmán törökök mozgóképes betöréseit. Így eljuthatunk Szulejmán szintjére. Nekünk is Mohács kell?

Kaszás Dávid