Ivan Wernisch, a kortárs cseh irodalom egyik meghatározó alakja Vörös István jóvoltából végre magyarul is olvasható verseskötetében a közép-kelet-európai ember legalapvetőbb gondjaira kérdez rá filozofikus mélységektől és karcos iróniától sem ódzkodó hangon: szabadság, diktatórikus tapasztalattal telített életérzés és alig behatárolható háború, csak hogy néhány pontban megadjuk a kötet főbb ívét.
Apokalipszis most
Egy kis életrajzi kitekintés elkerülhetetlen, hogy jól lássuk, kivel is állunk szemben. Az 1942-ben Prágában született Wernisch verseit először a Host do domu és a Tvár irodalmi lapok közölték; 1968 után mindkettőt betiltották. Wernischt szintén nem kerülte el a betiltás: egészen 1989-ig nem publikálhatott, sok-sok írása szamizdatban és külföldön terjedt. Angolul, franciául, lengyelül jelentek meg szövegei; ő maga egyebek mellett németből, olaszból és oroszból fordít. 2012-ben megkapta a cseh állami irodalmi díjat, 2018-ban a Franz Kafka-díjat.
A most megjelent, Út Asgábádba című verseskötet különös tájakon tett kirándulásként is felfogható, ahol a bizarr szürrealizmus és a részben paródiaként is értelmezhető mester-tanítvány tanversek együttese a világról alkotott képünk torzított mása: szorongásélmény, a fogyasztói társadalmat sújtó (ál)problémák mindennapokban megszülető effektusa, a közeledő vagy éppen a sarkunkra lépő veszély (háború, járvány, klímakatasztrófa) néhol konkrét, néhol szimbolikus felvonultatása, mindez egy verseskötetben. Wernisch nem bíz semmit a véletlenre, noha a véletlen bizalmát nem játssza el, a fránya közép-kelet-európai történelem tektonikus mozgása a játékszere, egy szem előtt tartott és véresen komolyan vett játék. „Művészetem a szeretet.”
A Közép-Európában élőnek Wernischt azért jó olvasnia, mert egy percig nem kell tartania attól, hogy a szerző a körön kívül felejti. Ellenkezőleg: szorosan maga mellé veszi, számít rá, része egy kevesek ismerte és értette világrendnek, a kétségbeesés és örökös kételkedés világrendjének. Wernisch megtart, nem enged el. Otthon vagyunk mellette, vele. Minden félelmünkre van egy veszélyesen jó szava, idillikus képe. „Kihunyt a fény a kocsma ablakában / Sötétben keresem az utat hazafelé / A temetőben békabrekegés.”
A szerző a beszélőt illetően nemegyszer elbizonytalanít, könnyedén szedi rá az olvasót. Tulajdonképpen ki is beszél és ki is a megszólított? Lehetséges válasz erre a dilemmára, hogy egy képzelt naplóban lapozgatunk, amely a rögzített események révén kísértetiesen emlékeztet a történelemkönyvekre. „Nehezebben lehetett előre jutni, mint a sárban, / de a rendeltetési helyünkre valamivel mégis előbb értünk / a tervezettnél.”
A mozgalmas verseket helyenként egy-egy állókép váltja fel, bújtatott idill, mintha az ember formálta táj helyébe lassan egy másik, az embert hátrahagyó vidék csúszna, a helyi sörgyár és a közvécék megnyugtató idoma, majd meg páfránnyal és fűvel benőtt kocsi-út.
A jól és tudatosan szerkesztett verseskötet mindenkiben felejthetetlen nyomot hagy, már csak azért is, mert érezhetjük: a bőrünkre megy a játék.
Ayhan Gökhan
Ivan Wernisch: Út Asgábádba – avagy Pumpke és a dalailámák
Fiatal Írók Szövetsége – Kalligram, 2019, 96 oldal
Figyelem! Felnőtt tartalom!
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.