Amerika Kapitány: a hős hős ellen feszül

Mindenki harcol mindenki ellen, és nem tudni, ki kivel van, ki kit véd, ki kit gyilkol.A filmnek nem az átlátható történet a lényege, hanem a harc, a háború, az agresszív megsemmisítés, a pusztítás, a rombolás – ezek ábrázolásához pazar, sokkoló vizuális arzenált lehet felvonultatni. Azért is a káosz uralja ezt a mozit és szorít a háttérbe bármiféle pontosan követhető, logikus és egyértelmű (primitíven egyszerű) történetet, mert az újabb képregény-filmek univerzumában – mint az Amerika Kapitány jelen epizódja is – sorra bukkannak fel azok a szuperhősök, akiknek korábban saját felségterületük volt. Saját territóriumuk, amelyen belül hőssé, szuperhőssé tudtak válni, s a nézőt maguk mellé állították. Cselekedeteikkel egyértelművé tették, hogy az igazságért és az emberiség javáért emberfeletti erővel harcoló, ilyen-olyan maszk mögé, ilyen-olyan varázserőt kölcsönző jelmezbe bújt szuperhős mellé kell állni. Manapság a szuperhősök világában annak se lehet könnyű az eligazodás, aki az összes Marvel-produkciót látta, nem még annak, aki itt-ott ül be egyikre-másikra, hogy lássa, hol tart a műfaj. De ne is támasszon nagy igényt az, aki e zsáner majdhogynem analfabétájaként bemerészkedik egy ilyen mozgóképes képregényváltozatra: a legjobban teszi, ha az agyát pihenj üzemmódba kapcsolja, a receptorait a szem (olykor-olykor a fül) környékére irányítja, és azon igyekszik, hogy a villódzó képkockákból legalább a páratlanokat észlelni tudja (valamennyit ugyanis képtelenség). A verbális kommunikációra nem igazán kell figyelni – a virtuális szóbuborékokba passzírozott minimálinformációkat közlő szöveget a színészek érzéketlenül mondják fel, van maszk vagy nincs maszk a figurákon, arcizomszáluk se rezzen. Ugyanakkor a maszkoktól, pontosabban a szuperhőslovagok páncélviseletének mechanikájától – ahogy nyitódnak, csukódnak, formát váltanak – a legínyencebb technikai bravúrra éhezők nyála is fulladásveszélyt előidézőn tolul a szájüregbe. Abban a pillanatban a fulladás már-már be is áll, amikor az irdatlan fémóriások összecsapnak, tépik egymást, ahogy a markológép gyűri le a ócskavaskupacot, s a viaskodásukba bekapcsolódik egy bőrruciba öltözött alig tini vamp, aki vörösre lakkozott tíz körömmel totálkárosra püföli a gépfiúkat. Ők azért püfölik egymás golyó-, tűz-, ütés- és tépésálló páncélját, mert politikai nyomásra megoszlott az újjáalakult Bosszúállók csapata. Egy kormányzati szerv irányítása alá akarják kényszeríteni őket, egyben kötelezni, hogy leszámoló akcióikról beszámoljanak a felsőbb szervnek. Az új rend bevezetésére tett kísérlet szétzilálja a Bosszúállókat, két részre szakadnak. Steve Rogers, alias Amerika Kapitány (Chris Evans) vezeti az egyik csoportot – ők kitartanak a Bosszúállók eredeti elképzelése mellett, vagyis hogy szabadon, felsőbb hatalom irányítása nélkül gondoskodjanak az emberiség biztonságáról. A másik csapat élén Tony Stark, alias Vasember (Robert Downey Jr.) áll, aki behódol a politikai hatalomnak, és úgy ítéli meg, szükség van ellenőrzésre. Amerika Kapitány és a Vasember egymásnak feszülnek. Harcukba szimpátiaalapon más hősök is bekapcsolódnak, köztük a kamasz Pókember (Tom Holland). Vele – akár civilben látjuk, akár Pókember-kosztümben – megszületik (a felbukkanásáig hiányolható) mozi. Tom Holland finoman bárgyú, de kedves játékával olyan bájt, humort, szellemességet és frissességet csempész az agresszív jelenetek közé, hogy minden rezdülése megmarad, míg minden más jóformán elszáll a filmből. Talán nem véletlen, hogy a legutolsó epizódban Tom Holland azt ígéri, a Pókember visszatér. Na, ő jöhet! Tom Holland Pókember-figurája tökéletes példa arra, hogyan kell szuperhőspáncélt vagy -jelmezt élettel megtölteni. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"231719","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]