Államnyelven (is) a magyar óvodákban? (II.)

Bár a módszertani útmutató szerzője nem lát különbséget a nemzetiség, illetve anyanyelv szempontjából vegyes (szlovák–magyar) családban két nyelven szocializálódó gyermek és a magyar nevelési óvodában szlovákul tanuló gyermek között, a szakember igen.

Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a szlovákiai magyarok több mint 15 %-a él vegyes (szlovák–magyar) házasságban, s többségük kétnyelvűen neveli gyermekeit, akik ezáltal – természetesen nem „tökéletesen”, hiszen az egynyelvű gyermek nyelvtudása sem „tökéletes” – két nyelvet sajátítanak el s használnak rendszeresen. Ők természetes kétnyelvű környezetben sajátítják el a szlovák és a magyar nyelvet, az a homogén magyar családban nevelkedő óvodás azonban, aki egy nyelven – magyarul – szocializálódik, a szlovák nyelvet mint másodnyelvet csak később, az iskolában tanulja meg egy bizonyos szinten. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a magyar anyanyelvű óvodás anyanyelvhasználata sem egységes: a családban elsajátított és beszélt regionális – erősen nyelvjárási színezetű – köznyelvi változat mellett az óvodai foglalkozásokon találkozik – szinte először – anyanyelve köznyelvi változatával.

A módszertani útmutató szerint a kisebbségi nevelési nyelvű óvodákban az óvónő ugyanazon a foglalkozáson belül „anyanyelvről államnyelvre, illetve államnyelvről anyanyelvre váltva” kommunikál a gyermekekkel, miközben „ez nem okoz számára gondot, hiszen ismeri az államnyelv oktatásának módszereit”. Sajnos a szerzőnek – mint ahogy azt a munkájában feltüntetett irodalomjegyzék is jelzi – fogalma sincs sem a kétnyelvűségi nevelési módszerekről, sem pedig a pszicholingvisztika egyik alapvető tételéről, mely szerint: „egy személy – egy nyelv”, azaz a nyelvelsajátítás kezdeti szakaszában az egyik személynek következetesen az egyik, míg a másiknak a másik nyelven kell kommunikálnia a gyermekkel, figyelembe véve annak egyéni sajátosságait is.

Arról pedig, hogy az óvónő ismeri az államnyelv oktatásának módszereit – minden tiszteletünk mellett – az a véleményünk, hogy azt sajnos a szlovák szakos pedagógusok sem ismerik, egyetemi tanulmányaik során ugyanis nem ismertették meg őket a szlovák nyelv nem anyanyelvi vonatkozású módszertanával. Sokan csak gyakorló pedagógusként szembesültek azzal a ténnyel, hogy bár szlovák szakos tanári diplomát szereztek, valójában nem tudják, hogyan tanítsák meg államnyelven beszélni a magyar anyanyelvű tanulókat.

A módszertani útmutató az államnyelv elsajátításához szükséges időtartamot nem szabályozza, annak megítélését az óvónőre bízza, javaslatot tesz azonban a többségi nyelv gyakorlásának témaköreire, illetve az elsajátítandó szlovák szókincsre (az igék viszonylatában pl. az obuť si–obúvať sa, pomáhať–pomáhať si, rozprávať–rozprávať sa–hovoriť si szópárok használatára).

Bízunk benne, hogy a fentiek alapján mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a kisebbségi oktatási intézményekben folyó anyanyelvi nevelés elsődleges célja – az eddigi gyakorlatot folytatva – továbbra is az anyanyelvi rendszer kiépítése, sikeres fejlesztése, illetve az anyanyelvi dominancia elérése és megtartása. Ez természetesen nem zárja ki a többségi nyelv szükséges mértékű megtanítását, illetve valamely világnyelv alapjainak az elsajátíttatását. (Misad Katalin)