Alámerülni a Duna habjaiban

A helyspecifikus művészettel és természetművészettel foglalkozó alkotótábor, melyet hetedik alkalommal rendeztek meg idén Vajkán, egyre magasabb nívójú eseménynek számít, és nem csak hazai képzőművészeti berkekben. Első alkalommal vett részt ilyen sok alkotó a művésztelepen – név szerint Aradský Richard, Egervári Júlia, Ferdics Béla, Funczik Mónika, Funczik Norbert, Gyenes Gábor, Mazán Anikó, Nagy Csilla, Nagy Máté, Pálmai László, Pézman Andrea, Slávik Bernadett, Szőke Erika, Helen Tóth, Török Bianka, Václav Kinga. A gondolatok és az alkotói folyamatok, amelyeket a zárókiállítás felvonultatott, nyilván több helyet és figyelmet is megérdemelnének – itt csupán ízelítőt szeretnénk nyújtani belőlük, illetve kedvet adni olvasóinknak ahhoz, hogy kövessék figyelemmel az alkotók munkáját.

Vízrajz és vízminőség

A hazai képzőművészek mellett idén is volt magyarországi résztvevője a művésztelepnek. Egervári Júlia kifejezetten természetművészettel foglalkozik, kutatja annak lehetőségeit, hogy hogyan lehet alkotni olyan alapanyagokból, amelyek efemerek – tehát egy idő után eltűnnek, mivel anyagukból adódóan lebomlanak, elkorhadnak, összetörnek, porrá mállnak. Az In Situ alkotótáborban egy növényi textillenyo-matot készített, melyet a vajkai táj sajátos vízrajza – a szabályozott folyó és a Öreg-Duna kanyargó mel-lékágainak éles kontrasztja – ihletett. A növényi lenyomat a mellék-ágak mentén gyűjtött növényekből származnak. Az Ökoszisztéma-szolgáltatások elnevezésű másik projektje arra reflektál, hogy hajlamosak vagyunk a természetet adta lehetőségeket személyünket megillető szolgáltatásként felfogni. A performance-szerű esemény helyszíne ironikus módon egy használaton kívüli uszoda volt, melyet helyenként már beborított a növényzet: az alkotó a helyszínválasztással a rekreációs szándékra helyezte a hangsúlyt, miközben az eseményt megörökítő fotódokumentációt nézegetve világossá válik a szemlélő számára, hogy a rekreációnak csupán az illúzióját kapjuk.

Török Bianka Sedimento című performance-a egy biológiai folyamatot dolgoz fel művészi megközelítésből. Az alkotó a rizofiltráció jelenségét helyezi középpontba, mely során egyes növények megtisztítják a vizet a szennyező anyagoktól, többek között a nehézfémeket is képesek megkötni. Ezek a növények, melyeket hiperakkumulátoroknak nevez a szaknyelv, megélnek toxikus környezetben is, úgy, hogy a szennyező anyagokat a gyökereikben raktározzák. Ez a képesség a remény szimbólumává válik az alkotó számára. Török Bianka kékfestéssel és varrással készített egy különleges anyagot, melybe olyan papírszálakat szőtt, amelyen hiper-akkumulátor növényeket csíráztatott. Ezt magára borítva mártózott meg a Duna vizében: ahogy az alkotó maga jellemzi, a performance „egy reménytelen, de szimbolikus felkiáltás a Duna megtisztítása érdekében.”

Papír és fa

Mazán Anikó és Slávik Bernadett munkájának is fontos alapanyaga a papír, ám ellentétes irányból közelítenek felé: Mazán Anikó újságpapírból és hulladékpapírból készített alkotást úgy, hogy a papírt egy természeti elemmel léptette interakcióba, míg Slávik Bernadett egy, a tájra jellemző invazív növényt vett alapul a papír készítéséhez. Mazán Anikó a Szigetközben történő fakitermelés témáját boncolgatja: kivágott fatörzseket keresett, melyre egyfajta „negatívot” készített az újságpapírból gyúrt pépből. A papírnegatív a hírek és az információ áramlásának is figyelmet szentel: az alkotó egyes újságkivágásai, melyeket a papírnegatívba olvasztott, konkrét cikkeket, információkat tartalmaznak.

Slávik Bernadett, aki egyébként a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem hallgatója, a művésztelep legfiatalabb résztvevője, az aranyvesszőt választotta alapanyagául, amely tájainkon nem őshonos növényfaj. A papírkészítés eseményével arra vállalkozott, hogy a növényi alapanyagot az ember invazív jellegével állítsa párhuzamba.

Ferdics Béla egy térbeli alkotást készített, melyhez szintén a természetben talált növényi alkotóelemeket, invazív növények ágait és indáit használta. Egy olyan különleges korpuszt készített ezekből, amely a fejen át a testre húzható, bizarr ruhaként viselhető – azonban nem csupán egy, hanem két személynek kell egyszerre viselnie. Az alkotás természetesen csak akkor válik teljessé, egy különleges performance-szá, mikor ketten „használatba veszik” a korpuszt: a két személy mozgása komikus, experimentális helyzetet teremt.

Gasztro mint művészet

Szintén talált anyagból készült Václav Kinga idei munkája, azzal a különbséggel, hogy ezt az alapanyagot nem az ártéri erdőket járva gyűjtötte be az alkotó, hanem a régió kulturális hagyományai között lelt rá – és, bár ételről van szó, már csak azért is összefüggésbe hozható a természetművészettel, mivel növényi alapú. Václav Kingát egy helyi ételkülönlegesség, a kukoricagánci inspirálta. Egy könnyen, többféle módon elkészíthető ételről van szó, amelyhez mindig olyan hozzávaló került, ami éppen megtalálható volt a háztartásban. Az alkotó ezt a variabilitást vonta izgalmas módon párhuzamba kortárs étkezési trendekkel.

A természetművészetre jellemző, hogy az létrejött alkotások nem örök életűek, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint Václav Kinga Gánci-variációi: a tárlatnyitó ideje alatt az összes kiállított gánci eltűnt a tányérokról.