Adam Sandler gyík bőrébe bújt

Adam Sandler és filmstúdiója, a Happy Madison Productions neve nem feltétlenül a kiemelkedő minőségű szórakoztatás védjegye. Az amerikai színész-komikus egy ideje a Netflixszel is kollaborál, nemrég azonban olyan produkcióval sikerült elismerő kritikákat bezsebelnie, mely a tiniközönséget célozta meg – a Ne merészelj eljönni a bát micvámra, melyben Sandler tinilányok apját alakítja (a lányokat saját lányai játsszák), idén került a streamingszolgáltató kínálatába. Most pedig animált produkcióval jelentkezett: a Leó még fiatalabb korcsoportot vesz célba, Sandler maga pedig egy vénülő gyík szerepébe bújik: összességében pedig mindegyik húzás jól sül el.

Hogyan élnénk, ha tudnánk, hogy csupán egyetlen évünk maradt hátra? Bár a produkció 11 évesekről (és a nagyjából azonos korosztálynak) szól, a forgatókönyv erőssége, hogy a fiatalok és az idősek közti kapcsolat is fontos szerephez jut. Leó egy vénülő gyík, egészen pontosan 74 éves. Mikor a fülébe jut, hogy a gyíkok átlagosan 75 évet élnek meg, kész ténynek veszi, hogy élete utolsó évének néz elébe. És ha így van, akkor itt az ideje megélni mindazt, amit nem sikerült eddig. Mivel Leó egy iskolai terráriumban töltötte eddigi életét – ráadásul ugyanabban a terráriumban, melyet ugyanabban a tanteremben tartottak –, a gyík egy csomó dologról lemaradt élete folyamán, melyek vadonban élő társai hétköznapjait képezik. Sosem udvarolt például gyíkhölgyeknek és nem tapasztalhatta meg a természetes élőhely szabadságát. Ezeket tűzi hát ki célul a fennmaradó egy évére – illetve azt, hogy az első adandó alkalommal elszökik a suliból, otthagyja a terráriumot és Squirtle nevű teknősbéka haverját, akivel együtt húzta le élete java részét.

Igen ám, csakhogy Leó nem csupán egy szabadságát vesztett gyík: identitásának van egy másik fontos része is. Az iskolateremben való hét és fél évtizednyi ücsörgés során, mikor semmi más dolga nem volt, mint a lurkókat figyelni, rengeteg emberismeretre tett szert. Gyíkunk kiváló pszichológus, olvas a gyerkőcök testbeszédéből, kényszeres cselekedeteik láttán pikk-pakk felállítja a diagnózist.

Az ötödikesek osztálya helyettes osztályfőnököt kap: egy vaskalapos, rettentő szipirtyót, aki elavult módszerekkel szeretne rendet teremteni a kölykök között. Az egyik, a tanárnő érkezésével életbe lépő új szabály, – mely mögött ember- és állatkínzás szándékát érezzük – az, hogy minden egyes hétvégén más és más nebuló köteles hazavinni a terráriumi lakók egyikét. Leó tehát utazni kezd, mi pedig belevetjük magunkat az amerikai családok és otthonok sztereotípiáiba. Hol egy beképzelt szöszi családjának álomotthonába látogatunk, melynek kertjébe szülei rózsaszín szafarit telepítenek a kiscsaj szülinapi partijára, máskor helikopterszülők otthonában nézhetünk körül, akik drónnal figyeltetik agyonpátyolgatott fiacskájukat. Ahogy az kiderül, a helyzetéből kifolyóan minden egyes gyerkőcnek akad valamilyen pszichés problémája: van, akinek be nem áll a szája, van, aki túlérzékeny, vagy épp beképzelt és undok a többiekkel, megint más nem tudja kezelni az agresszióját. Tehát amikor Leónak végre lehetősége nyílna arra, hogy meglógjon, egy bölcselkedő, élettapasztalatokat osztogató öreg nagybácsi szerepében találja magát. Minden egyes gyerkőcnek szüksége van rá valamilyen módon – Leó pedig rájön, hogy maradni fontosabb, mint menni.

A film erőssége a forgatókönyv, melyet Sandler Robert Smigellel és Paul Sadóval közösen írt. Ahhoz képest, hogy egy musicalbe hajló animációról van szó, a műfajhoz képest a film meglepően komolyan veszi a konkrét problémákat. A karakterek jellemhibáit nem csupán a szereplők karikírozására használja, és nem is csak elsiklik felettük. Azzal, hogy komolyan veszi a 11 évesek problémáit, minket is emlékeztet arra, hogy vegyük őket komolyan. Hiszen a személyiségzavarok gyakran olyan dolgokból indulnak ki, melyek felett annak idején legyintett a család. Márpedig olyan korosztályról van szó, akik már nem picik, de még nem merész tinédzserek, megvan már a maguk véleménye a világról. A tanmese pozitív üzenete pont azért nem fellengzősnek ható, idegesítően a szánkba rágott univerzális, de üres mondanivaló, mivel konkrét élethelyzetekből, konkrét problémákból indul ki.

Leó egy roppant szerethető figura, akinek kezdeti szarkasztikus hangvétele mögött nem sértést, hanem szeretetet érezni. Olyan, mint mondjuk egy kissé távolabb élő nagybácsi, aki akkor tűnik fel az életünkben, amikor éppen arra van szükségünk, hogy egy más perspektívából kapjunk tanácsot az élethez.