A vödrici víg nők

Baláž kisfiúként nem értette, miért inti óva az ő édesanyja a nagybácsit: vigyázzon azokkal a nőszemélyekkel, hiszen Pišta nagybácsi partizán volt a háború idején, és egyetlen némettől sem ijedt meg, ráadásul állig felfegyverezve járt a táborba őrködni… Anton Baláž újságíróhallgatóként azokban az időkben került Pozsonyba (egészen pontosan 1965-ben), mikor a műemlékvédők és a civilek elkeseredett harcot folytattak a pozsonyi Váralja legalább egy részének megmentéséért. A legtöbb érv a Vödric, a „bűnös városrész” lerombolása mellett szólt… Végül is a markológépek győztek, és a nagy „rendrakásnak” – néhány épület kivételével – áldozatul esett például a híveit túlélő Hal téri neológ zsinagóga is.
A Tábor padlých žien (Bukott nők tábora) című Anton Baláž-regény 1993-ban jelent meg először, 1997-ben film is készült belőle (Laco Halama rendező, szlovák–cseh –német koprodukció).
Egy razzia folyamán a Vödricben – felsőbb utasításra – két autóbusznyi prostituáltat szednek össze, hogy az átnevelőtáborban becsületes, dolgozó nőket faragjanak belőlük. Kezdetben még tetszik is egyiküknek-másikuknak, hogy zavartalanul átalhatják az éjszakát, de aztán rövid időn belül mindegyikükben felbugyog a vágy: férfit ölelni és ölelve lenni… Közvetlen feletteseik, őreik is nők, egyetlen vigaszuk, hogy a tábori varrodában, ahol dolgoznak, a falon snájdig bajszos-szakállas férfiak (Marx, Engels, Lenin és Sztálin elvtárs) képét látni. Ezek a nők, akik csipkés fehérneműhöz, jobb ruhákhoz voltak szokva, a bezártságnál talán még jobban szenvednek attól, hogy kincstári munkaruhában (éjszaka barhent hálóingben) – tehát női mivoltuktól teljesen megfosztva – kénytelenek élni, dolgozni: ráadásul egész álló nap ormótlannál ormótlanabb kötényruhákat varratnak velük.
A legnagyobb törést azonban az a felismerés okozza bennük, hogy a hajdan oly csábító, örömöt adó testük, feszes bőrük teljesen tönkremegy az ülőmunka, a rossz ételek és persze a „karbantartó testmozgás” hiánya miatt. Vannak ugyan a táborban átnevelni való gazdák, sőt partizánok is, de tőlük, előlük szigorúan elzárva. Két húsvér férfi akad csak a közelükben: doktor Zigmund, a tábori orvos, aki ugyan fiatal még, de nemigen hagyja elcsábítani magát, és a gáláns Népművelő (Osvetár), aki mozgalmi dalokat tanít nekik, és kedvesen „súdružky prostitútky”nak, prostituált elvtársnőknek szólítja őket. Őt leginkább a boldog kommunista jövő emlegetése hozza lázba, és arról próbálja meggyőzni vödrici növendékeit, hogy a közeljövő férfijait egyáltalán nem érdekli majd a női test, csak a nemes lélek. A humort, szatírát sem nélkülöző regény cselekményének kicsúcsosodása kétségtelenül az a rész, amelyben – a sokheti „böjt” után – egy szabotázsnak köszönhető áramkimaradás alkalmával, a tábori ünnepség főpróbáján, az alkalmi vegyes kórus tagjai (a női nemet hősnőink képviselik) a koromsötétben egy rövid, de kiadós találka erejéig elvegyülnek egymás közt és egymásban… Mivel az említett eset után a tábor vezetői szigorúbban ügyelnek a pótvilágításra, egyéni kísérletekre van csak lehetőség. A regény egyik átnevelendő hősnője, az Özvegy (Vdova) és társnője, az egykori táncosnő, Carmen a közeli bányában teljesítenek szolgálatot. S habár a két nő a felszínen munkálkodik (a bányászok lámpásait töltik fel és ellenőrzik), egy kis kaland, néhány pásztoróra kedvéért nagy titokban lemerészkednek a mélybe. Egy ilyen alkalmával robbanás következtében beomlik a bánya egy része. A mentők mentés közben rálelnek a félreérthetetlen testhelyzetben és meglehetősen alulöltözve öszvecsingolózó Özvegyre és választottjára, a vájár Maťkóra, szerencsére életben találják őket. Carmen menti meg a helyzetet: azt lódítja, barátnője titokban lejárt a mélybe, hogy a szovjet elvtársnőkhöz hasonlóan ő is bebizonyítsa, igenis, ha kell, nőként legény a gáton. Az Özvegyet a tábort vezető elvtársak kitüntetik, jutalmul – a szintén ünnepelt Maťkóval együtt – gyógyfürdőbe küldik…
A további forró jelenetekben bővelkedő regény egyben társadalmi kor-, sőt kórrajz a második világháború utáni Csehszlovákiáról (elsősorban a negyvenes évekről), amikor valamelyik kényszermunkatáborban (tábor nútených prác, TNP) „...találták magukat azok, akik a nép ellen fegyverkeztek és azok is, akik érte harcoltak, akik a nyugati fronton küzdöttek, de azok is, akik a keletin, a hitleristák és a Hitler-ellenesek; s azok sem kerülték el a tábort, akik reggeltől estig Sztálint éltették; ide jutottak a katolikusok, az evangélikusok, az izraeliták, az ateisták, deméga kommunisták is. Csinálj bármit, mondj, amit akarsz, a tábort nem kerülöd el!” (BMÁford.)
(Anton Baláž: Tábor padlých žien. Albert Marenčin vydavateľstvo PT,Bratislava,2008, 3.kiadás) * * * Albert Marenčin kiadója Selma Steiner asszony kezdeményezésére és támogatásával 2002-ben jelentette meg a Bratislava – Pressburg sorozat első darabját (Hogy miért nem fért már oda az a Pozsony is?!), amelyet azóta számos kötet követett. A 2007-ben megjelent Hriešna Vydrica (Bűnös Vödric) címűt Anton Baláž írta.
A különös hangzású Vödric – ez az egykori pozsonyi városrész – az azonos nevű, de a Váraljától messzebb folydogáló patakról kapta a nevét. Zömmel mesteremberek – halászok, hajókészítők, molnárok, révészek – lakták, de sok kétes egyén – hajléktalan, koldus – is, a 18. és 19. században pedig több fontos hivatal székhelye volt. Itt élt és alkotott a rossznyelvek szerint démonokkal csatázó, ördöggel cimboráló zseniális szobrász, Franz Xaver Messerschmidt. Az itteni ortodox zsidó temetőben temették el az 1839-ben elhunyt nagy tudású Chatam Sofer pozsonyi rabbit, akinek sírja felett évekig zötyögött erre a Károlyfaluba (Karlova Ves) tartó villamos és mit sem sejtő utasai. 2002-ben történt feltárása óta Chatam Sofer Mauzóleuma az ortodox zsidók zarándokhelye.
Az egykori Vödric fellendülését és egyben vesztét is az egyre sűrűbb (személyi) hajóforgalom okozta az 1830-as évektől kezdődően. 1918 után aztán végképp a legősibb mesterséget űző hölgyek kedvenc tanyája lett a városrész. Kereslet volt: a messze földről érkező hajósok állandó látogatói voltak az itteni kocsmáknak, borkiméréseknek és az adakozó szellemű hölgyeknek.
A francia eredetű bordély szó – idézi a szerző – eredetileg azt jelentette: középkori ház víz mellett, nők számára, a városfalakon kívül (bord – part, eau – víz). A jól jövedelmező üzletnek a különböző nemi betegségek elterjedése és a hozzájuk fűződő járványok vetettek véget – sorra zárták be az ilyen vendégszerető házakat. A nyilvánosházakból nem igazán nyilvános házikók lettek: így lett a pozsonyi Váralja is a maga vadregényes utcácskáival, dús növényzetével, a várhegyre fecskefészekszerűen tapadó házaival ideális melegágya a prostitúciónak. A korabeli – 1918 utáni – leírások és visszaemlékezések szerint a könynyűvérű hölgyek nem rejtették véka alá, függöny mögé bájaikat, a legtöbbször kendőzetlenül hagyott földszinti szobákba betekintve már az utcáról fel lehetett mérni a kínálatot, de a hölgyek a nyílt utcán is kínálták magukat: készségesen abbahagyták az éppen hogy csak elkezdett kézimunkát, ha kuncsaftra találtak.
Több próbálkozás is történt a már prostituáltként működő vagy a Pozsonyba munkakeresés céljából feljövő vidéki lányok-aszszonyok „megmentésére”, kevés sikerrel. Egy örömlány tízszer többet keresett havonta, mint tisztességes nőtársai…
A vödrici könnyűvérű dámák ellen több panasz, lakossági bejelentés érkezett, az emberek féltek gyerekeiket az utcára engedni, a sötétedés után munkából hazatérő tulajdonosok (finoman szólva) enyelgő párokat, árulkodó nyomokat találtak a kapualjukban… A rendőrség megpróbálta kézbe venni a dolgokat: razziákat tartottak, járőrök rótták az utcákat stb. Az egyetlen és üdvös megoldásnak a Vödric teljes felszámolása bizonyult. Indok is akadt: az itt található házak egy része meglehetősen rossz állapotban volt (Pozsony lakossága teljesen kicserélődött), és kellett a hely az új hídnak (a SZNF-hídnak) – ezzel a lépéssel a városrész egykori lakói (a könyvben idézett képzőművészek, írók) szerint Pozsonyt egy újabb érdekes színfoltjától fosztották meg. Továbbá Ľuboš Jurík azt állítja: a Vödric lakói szimbiózisban éltek a rosszlányokkal, akik még hasznot is hoztak az itt élőknek, hiszen itt vásároltak, itt mosattak, az ő kuncsaftjaik pedig az itteni kocsmákban keresték tovább a mámort.
1948 után Daniel Okáli belügyi megbízott kardoskodott a prostitúció és a vele járó nemi betegségek megszüntetése és az örömlányok átnevelése mellett. Évekkel később ő volt az, akinek fülese nyomán Anton Baláž kutatásba fogott, feltárta a hatalom, a végrehajtó szervek elképzeléseit, intézkedéseit, megszólaltatta a korszak élő és élettelen tanúit. Ennek eredményeképpen a könyv a lehető legtöbb oldalról járja körbe a Vödricet és a témát: egykori szemtanúk (művészek, sokat tapasztalt pincérek, a helyzet megoldásán fáradozó elvtársak) visszaemlékezéseit olvashatjuk, a pikáns képek, versek megcsiklandozhatják az erősebbik nem fantáziáját, bemutatásra kerül több széplány és rögös életútja (például az Özvegy névre hallgató, szűk fekete ruhát viselő „fekete démoné”, aki olyan mozdulatokkal szabadult meg hosszú kesztyűitől, hogy minden tekintetet odavonzott). Az írott szót Weiner-Kráľ Imre fametszeteiéletképei egészítik ki, aki ezekkel – Baláž szerint – megalkotta a városrész képzőművészeti társadalomrajzát. Felbukkan a „Repülő felügyelő”, Šetaffy alakja is, akinek személyes bizalmát és védelmét bírták tante Rézy lánykái (cserébe értékes információkat kapott tőlük), akiket megtévedt jó lelkeknek becézett. Érzésem szerint Anton Baláž könyve is ezt sugallja: olyan szerencsétlen nőkről van szó, akiknek választását nem helyeseljük ugyan, de mindazonáltal inkább sajnáljuk, mintsem elítéljük őket.
Újraéled, újraéledhet-e a Vödric? – teszi fel a kérdést a könyv végén az író. Az Interneten is megtekinthetők azok a látványtervek, amelyek alapján újra benépesülne a pozsonyi Váraljának ez az 1960-as években szanált része. Kérdés, hogy az ide képzelt modern épületegyüttesek, terek mennyire adják vissza a régi Vödric hangulatát, azt az utánozhatatlan atmoszférát, amely a kötet gazdag (fény)képanyagán is átsugárzik.
(Anton Baláž: Hriešna Vydrica. Albert Marenčin vydavateľstvo PT, Bratislava, 2007)
(B. Mánya Ágnes)