A vízből született város eleven mitológiája

A tengerre épült örökifjú csodaváros számtalan szerzőt ihletett meg Thomas Manntól Ezra Poundig, a Velence-kultusz régi magyar nyomai Szent Gellértig vezetnek. Bánki Éva Aranyhímzés című Gellért-regénye és a Velence-fejezeteket is tartalmazó Elsodort idő után egy személyes Velence-könyvet írt, mely az útinapló, a vallomás, az útikalauz keveréke, de több is annál: egy anya–lánya kapcsolatról, a közép-európai értelmiségi létről szóló esszéregény.

Velencét látni egészen más, mint benne élni, beköltözni egy ősi palazzóba, a 83 éves Effie nénihez, aki maga a két lábon járó történelem és pragmatizmus. Az ösztöndíjas kutató, aki a nagy velencei családok magyarországi politikai aspirációit térképezi fel, mindamellett regényt ír, verset költ, tanít, gyereket nevel – és nyilván létrehozza ezt a költői szépségekben és megkapó vagy épp groteszk elemekben bővelkedő Velence-könyvet is. Velence Bizánc örököse, kisöccse, imitátora: egy város, mely nem antik alapítású, mégis valóságos birodalmi ambíciókat testesít meg.

Bánki Éva remekül adagolja a különféle regiszterekből vett elemeket, a három fejezetre bomló könyv szervezőelve mintegy követi a város architektúrájának különös, lebegő labirintusszerűségét, melyben eltévedni is élmény. Velence régóta több önmagánál: egy itteni lakás státuszszimbólum, ugyanakkor ez „a világ legmesterkéltebb városa”, ahol „a tökéletes élet” ígéretét olyan nagyságok sejtették meg, mint például Ezra Pound vagy Robert Browning, akikhez költők százai írtak szerelmi vallomásokat. Velence azonban nem csak idill és kultúrtörténeti látványpark. Bánki Éva könyve sokoldalú érzékenységével tűnik ki: a szerző látja a migránsokat, érzi az örökös pénztelenség lélekbénító erejét, belülről mutatja meg, milyen egy olasz kórház, milyen Velencében iskoláztatni egy gyereket, milyen „aranymérgezést” kapni a muzeális létezés közepén, milyen lépten-nyomon Tintoretto remek festményeivel találkozni, vagy a „túldíszített koporsókhoz hasonló” gondolákat bámulni. A sötét oldalt nemcsak a történelmi fonákságok és politikai krimik képviselik, hanem a velencei házakban élő szenilis öregek halálának várása örökség reményében, a kedvenc rokonokra íratott felbecsülhetetlen értékű lakások kálváriája, melynek végén az óvatlan tulajdonos könnyen egy öregotthonban vagy elfekvőben találhatja magát.
„Méregdrága szuvenír ez a város” – írja a szerző,  miközben a szegényeit sem hagyja kultúra nélkül, hiszen a templomok városaként és városépítészeti projektként eleve önmaga is egy összművészeti alkotás. Bánki Éva remekül írja le Velence palotáit: mintha emberi karaktereket sorakoztatna fel. Különösen izgalmasak a beépített műértelmezések, életpályaképek és karierr-rajzok is. Velencében a könyvtár, de még a kórház is múzeum, ugyanakkor a legtöbb régiség „görcsösen próbál modernnek és haladónak látszani”. A velencei hagyományértelmezés ennek a permanens megőrizve megújulásnak köszönhető.

Viszonylag kevés szó esik a szerelem városáról, a nászutasok paradicsomáról. A valóságosan megélt, nem turisztikai látványosságként abszolvált városban Bánki Éva szerint „az egyik legtipikusabb velencei érzés nem a szerelem, hanem a feláldozott, korán meghalt gyermekek iránt érzett szeretet és bűntudat.” Ez a túlszabályozott társadalom tradíciójából fakad, a családok felemelkedése érdekében hozott áldozatok következménye. A tragikusan elhunyt gyerekek számos nagy alkotást ihlettek, s nem egy intézményt hívtak épp halálukkal életre: Vittorio Cini egy repülőbalesetben vesztette el harmincéves fiát, s a „gyászoló milliárdos egy tündérkertet hozott létre Velence szívében, a San Giorgio-szigeten”, melyben páratlan műgyűjtemény és egy kulturális alapítvány kapott helyet. A tökéletes hajhászása Velence egyik aspektusa: a bohém Velence, a költő Velence, a kémtörténetek és a krimik Velencéje mellett Bánki Éva gondos archeológusként tárja fel Velence korstílusainak, társadalmi szerkezetének rétegeit is, a kívül olasz, belül velencei magatartás lélektanát.

Legalább annyira érdekes a szerző és Eszter nevű kislányának története is: a mai, a köznapi, a megélt város azonban ebben az elbeszélésrétegben sem válik titoktalanná vagy varázslatos kulisszává. Élénk, fickándozó elbeszélői stílus uralja a kötetet, melyben különféle hangulatszigetek, kultúrtörténeti kitérők, oknyomozó felderítőutak és fantáziálások is felbukkannak. „A szédítő kozmopolitizmus” és a „meghitt kisvárosiasság” kettős varázsának, csáberejének nehéz ellenállni, Velence folyamatosan a csábító és a hódító szerepében marad. Byron volt az első, aki Bánki szerint London ellenvárosát látta meg Velencében, s ez kisvártatva egy angol kolónia kialakulásához vezetett.  

A magyar vonatkozások kiemelése különösen izgalmas, és nem pusztán a középkori politikai küzdőtér viszonylatában: előkerül például a gyergyószentmiklósi születésű Kövér István főapát, akit Velence örmény hagyománytudata különösen tisztel, s ebben a szerző – aki természetesen semmit sem hallott az otthoni Kövér-kultuszról ‒ meg is erősíti az idegenvezetőt. A Piavéban fotózó Kiss József nevű mérnöktiszt életművének bemutatása ugyancsak relevatív, abban az értelemben is, ahogy Bánki Éva ezt a prezentációt bemutatja: az amatőr fotós férfias szépségének leírása és történészasszony-kutatóira gyakorolt hatásának jellemzése után a szerző eljut addig a talán csak Velencében megfogalmazható megállapításig, hogy „szépség nélkül nincs semmi, talán még emlékezet vagy történelem sem”.

A regényén párhuzamosan dolgozó szerző maga is a lehető legszórakoztatóbb idegenvezetőnek mutatkozik ebben a könyvében: szinte novellákká nemesednek a portrék, az izgalmasabbnál izgalmasabb életrajzok, Giuseppe Verdi házasságának története vagy a magyar trónra vágyakozó velencei családok praktikáinak ismertetése.

Külön kiemelendő az az életprogram-ajánlat, mely szerint „az élet átesztétizálása” valóban segít élni, értelmessé teszi a létezést és kiteljesíti azt. Bánki Éva remek, olvasmányos és számos kuriózumot tartogató Velence-könyve is olvasható az élet átesztétizálására tett kísérletként. A kötet széles olvasóközönséget szólít meg, változatos témákat boncolgat, különös szólamokat indít, egyszerre intellektuális élmény, élvezetes kuriózumgyűjtemény és speciális útikalauz a „vízből született” város hétköznapjaihoz és máig teremtődő mitológiájához.
 

Polgár Anikó

Bánki Éva: Telihold Velencében, Jelenkor, Budapest, 2020, 215 oldal