A vitakultúra költője

A humanista költészeteszmény érzékelésére szemmel láthatólag tökéletesen süketnek mutatkozik ugyan, ám az is nyilvánvaló, hogy nem jelentéktelen és másodlagos az a költői és szellemi mozgás, amely ilyen felháborodott kijelentésekre ragadtat egy általában higgadtságáról ismert ítészt. Ha tabulárisan olvasunk, azaz nem sorban, hanem kulcsszavak mentén, Babits egyre hínárosabb mélységbe ránt, s kiderül, az idézet minden szava a jelentéktelenség és a deviancia bélyege: Martialist pl. – akit Janus mesterének vallott (Martialis majmának nevezi magát), és akihez, akár egy istenhez, azért fohászkodott, hogy miképpen Homérosz lelke némi intermezzo után (amíg egy pávában időzött) a római Enniusba szállt, úgy szálljon át belé Martialisé – Babits még talán ennyire sem becsülte, hiszen „mai értelemben” még költőnek sem volt hajlandó nevezni. A pornográfiáról szó se essék, hiszen Babits az Erato műfordításaiban még a kissé szókimondóbb erotikától is gyakran visszahőköl, nemhogy indokolt helyen „kellőképpen” pornográf legyen.

Janus Pannonius világhírű költőnk volt, az utána következő és a kortárs költők számára mérce és viszonyítási pont: ha a közép-európai neolatin költők jelentőségét egy valamire való dicséret ki akarta emelni, kétségtelenül a Janus-toposzhoz nyúlt. Az egyetemesség poétája volt, aki szövegeiben maga lett a reinkarnálódott antikvitás, s nyilvánvaló, ha egy lélek (mondjuk a zseniális Martialisé) átvándorol egy másik emberbe, az amellett, hogy berendezi a maga létszféráját, mindig hordoz magában valami megőrzött, archaikus régiséget és homályos titkot is. Janus számos versét olvashatjuk antik leletként is, ám ehhez a leletszerűséghez járul a folytonos aktualizálási tendencia, mely minden verset a maga kontextusában is olvashatóvá tesz. Janus egy epigrammájában, mely alighanem kötetnyitó vers lehetett, újrakereszteléséről számol be, s egy keresztény mintára megalkotott névadó ceremóniát rögtönöz antik díszletek közt: Janus lesz a neve, a kétarcú időistené, aki Itáliára és Magyarországra egyformán tekint, aki átnéz a múlton és látja a jövendőt. Janust a Múzsa kereszteli meg, az ő keresztvizétől lesz költő. Ez a beszédes rituálé egy olyan kor jellegzetes tünete, mely az antikká levés játékterét nemcsak a szövegvilágra, de az önreprezentációra is kiterjeszti. S bármily hihetetlen, ez a kor teszi a költőt társadalmilag is jelentékeny tényezővé, ez formálja meg az európai értékeket valló értelmiségi profilját a nemzettudat mindennemű preferálása nélkül, s ez az, amit a romantika és a posztromantikus (mint Babitsé) szemlélet a maga spontánnak feltüntetett lázadó géniuszaival és testi-lelki betegségkultuszával, szigorú nemzeti nyelvűségével képtelen elviselni.

Janus költészetének mai recepciója teljes fordulatot vett, alighanem újra egyik legismertebb költőnkké vált, s ezt verseinek nemcsak régóta sikeres angol fordítása jelzi, hanem pl. Gianni Toti elképesztően szellemes olasz átköltéseinek roppant visszhangja is. Ráadásul Janus költészetének épp a Babits által leginkább kárhoztatott kisköltészeti része látszik jelenleg potensebbnek, a zseniális elégia és panegyris-költő kissé mintha a háttérbe szorulna. Régi irodalmunkban alig van még pár olyan életmű, mely a kortárs költői diskurzushoz ilyen elevenen tudna csatlakozni: s nagyrészt épp szókimondásának köszönhetően, mely természetszerűleg nem kizárólag az erotikus költészet terén nyilvánul meg, hanem az invektivikus versekben is. Ezek fűzfa- és bértollnokokról, kotnyeles irodalomkritikusokról, felcsinált kékharisnyákról, szexmániákusokról vagy éppen pszeudotudósokról, bölcselőkről, egyházi személyekről (pedofil papoktól a gyereknemző pápáig) szólnak elévülhetetlen humorral egy olyan korban, amikor egy vitás latin grammatikai kérdésen (pl. hogy milyen nemű a bolha szó) öröknek hitt barátságok omlottak össze, s amikor még egy valamirevaló öszszesküvést is antik mintára illett megszervezni. A humanista költészeteszmény legjobb darabjaiban semmi sem maradhat antik referencia híján (ki hinné, hogy még az olyan pajzán tényanyag is, mint amikor a lírai én 15 menetre vágyakozik partner híján, antik előképre megy vissza: az adat Flavius Vopiscus művében szerepel Proculus császárral kapcsolatban), s a kortársi tematika esztétikai megformálásának is az antikvitás tárgy- és helyzetismerete szab gátat. S ez a tendencia a meglévő latin szavakhoz új szemantikai mezőket tudott rendelni. Ekkora tudós apparátussal egy korszak sem dolgozott, s épp ez az álcaszerű, elidegenítő közvetettség biztosította azt, hogy a mögötte rejtőző közvetlenséggel még a lelket pőrére vetkőztető, személyes, én-központú romantika sem vetekedett, s nem tudott enynyit felfedni kora intimitásaiból. A humanista költő úgy beszél, hogy szövegein belül hagy beszélni másokat is, nem monologizálni szeret, hanem a polifónia híve (ennek felismerése persze feltételez némi előzetes műveltséget), folytonos vitát folytat a hagyománnyal, s az olvasót is vitatkozni szólítja. Ezt bizonyítja a számos versvariáns, az örök kísérletezés a tökéletes nyelvi szépség elérése érdekében. Az eljárást magát az olvasás programozott többirányúsításának nevezném: a vers akkor jó, ha evokatív ereje mind több dimenziót megnyit a lehetséges értelmező előtt, s így jön képbe Janusnál a temérdek kortárs és antik szerző mellett az asztrális misztika, a keresztényivé tett neoplatonizmus vagy a fiziognómia.

Végezetül külön figyelmet érdemel, hogy a régi magyar irodalomban épp Janus költészete az, amely a legkorszerűbbnek tartható irodalomelméleti iskolázottságot magukénak valló nemzetközi kutatókat is megszólalásra ösztönzi, gondoljunk csak Laura M. Dolbyra, aki az intertextualitás felől közelített Janushoz, Marianna Birnbaumra, Janus egyik angol monográfusára vagy éppen Donatella Coppinire. Ferrarában, ahol Janus Guarino iskolájában költővé formálódott, nemcsak utca őrzi a nevét, hanem egy tetszetős emléktábla is, melyet tavalyelőtt, egy ottani, nemzetközi Janus-konferencián avathattunk.