A szecesszió mesterének unokája: John Mucha

Fent, a várnegyedben, az érseki, a Schwarzenberg- és a Šternberk-palota közelében áll a szóban forgó ház, szemben a várkapuval. John Mucha évtizedeken át az édesanyja, Geraldina asszony társaságában élt itt, de amióta elment a mama, azóta lakóját veszítette egy szoba. Vendég oda ma sem léphet be. John Mucha mindenkit ugyanoda vezet a házban, a műtárgyakkal, festményekkel, szobrokkal, míves lámpákkal, drága szőnyegekkel zsúfolt nappaliba, de figyelmeztet, fotó semmiről sem készülhet, a lakás egyetlen zugáról sem. Óvatos. Elővigyázatos. Értem őt. Van mit féltenie a lakásban.

Félig prágai, félig londoni lakos. A kinti lakása is ilyen pompázatos?

Feleségemmel, Sarah-val bent lakunk London szívében, a British Museum közelében. Kicsi a lakásunk, de van egy óriási előnye. Gyalog mehetek a Covent Gardenbe. Van viszont egy házunk is, Dorsetben, a tenger mellett. A feleségem apai örökségéből vettük.

A Covent Garden fontos helyet foglal el az életében?

Imádok színházba, koncertekre járni. Művészi közegben születtem. Tízévesen felvettek a balettintézetbe, a külső adottságaim megvoltak hozzá, de az orvosi vizsgálat már akkor megállapította, hogy a szívem nincs teljesen rendben. Ezért nem lettem balett-táncos, amit később már nem is sajnáltam, hiszen harminc után amúgy is pályát kellett volna változtatnom. Bankárként pedig egyenes utam volt. De a táncot ma is szeretem, és figyelemmel kísérem.

Ma viszont már, és nem tegnaptól, sőt nem is tegnapelőttől a Mucha Alapítvány elnöke. Gyerekkorát itt töltötte, ebben a házban, cseh édesapjával és skót származású édesanyjával, tanulmányait azonban Angliában végezte. Azt a házat, amelyet eredetileg Alfons Mucha, a nagyapja építtetett a családjának, a negyvenes években elkobozta az állam, ez a ház az ön édesapjának a szerzeménye, s annak idején itt helyezték el a család vagyonát, a Mucha-gyűjtemény tetemes részét.

Édesanyám gyakran mondogatta: ez a ház a mi erődítményünk. Vigyázott is rá nagyon, és én is mindent megteszek, hogy eredeti formájában maradjon. Nagyapám egykori párizsi műtermének a hangulatát idézi. A ház egyébként a Szent Vitus káptalan tulajdona, mindig tíz évre szóló szerződést kötünk. 1991 tavaszán, néhány nappal apám halála után anyámat levélben szólították fel, hogy költözzön ki a házból. Szörnyű helyzet elé állították, de a végén sikerült egyezséget kötniük. A legidősebb fiam, aki ugyan nem lakik itt, már átvette tőlem a dolgok irányítását. Ő lesz majd az erőd új tulajdonosa.

Ön mennyi időt tölt itt évente?

Elég sokat. Mivel itt nőttem fel, ez az első számú otthonom. Prágából 1966-ban mentem el Angliába, itthon ugyanis nem tanulhattam volna. Rossz káder voltam a kommunista vezetők szemében. Egy időben apám is csak úgy utazhatott Nyugatra, hogy én küldözgettem neki a meghívóleveleket. Később, a hetvenes években belőlem is elegük lett a csehszlovák belügyeseknek. Értesítették apámat, hogy csak a felesége meghívására hagyhatja el az országot. Tudták ugyanis, hogy anyám itt él vele, ebben a házban. Anyám okos asszony volt. Megelégelte a hivatal packázásait. Fogta magát, és kiköltözött Angliába, onnan küldte a meghívóleveleket, hogy apám szabadon utazgathasson a világban. Igen, különös család volt a miénk. Apám és anyám között nagyon erős kapcsolat volt, amelyet senki és semmi nem tudott szétszakítani.

Ön itt született Prágában?

Nem. Angliában. 1948 januárjában anyám egyik skót rokona, aki magas beosztásban dolgozott a BBC-nél, itt járt nálunk, látogatóban. Megérezte, hogy valami történni fog az országban. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi, de figyelmeztette a szüleimet, hogy legyenek résen. Anyám akkor már a terhessége hatodik hónapjában járt. Március végén összecsomagolt, és elhagyta az országot. Akkor még elhagyhatta. Ezért születtem én 1948 májusában Angliában, de novemberben már együtt jöttünk haza. A vasfüggöny aztán hosszú időre elválasztott a nagyszüleimtől. Hétéves voltam, amikor először láttam őket. Apámat 1950-ben koholt vádak alapján bebörtönözték, anyám egy évig azt sem tudta, él-e még, s ha igen, hol tartják fogva. A sors fintora volt, hogy ötszáz méterre tőlünk, itt, a várban, egy híres kis házban kínozták-vallatták.

Felfoghatatlan számomra, hogy miért jött vissza ebbe a borzalmas helyzetbe az édesanyja, amikor nyugodt körülmények között élhetett volna Angliában.

Egyszerű a válaszom. Rajongva szerette apámat. Nem akarta egyedül hagyni. Amikor apámat elítélték, az állambiztonság emberei valósággal ránk törték az ajtót, hogy kibelezzék a lakást. El akarták vinni a berendezést, a bútorokat, de még a nagyapám festményeit is. Anyám azonnal hívta a brit nagykövetet, aki ugyan abban a helyzetben nem sokat tehetett volna értünk, de ez mégis akkora pszichés nyomást keltett a titkosrendőrség embereiben, hogy kivonultak a házból. Bár azt mondták, hogy visszajönnek, nem jöttek. Anyám lélekjelenlétének köszönhetően minden épségben maradt, és a lakást sem kellett elhagynunk. Igen, anyám a bolondulásig szerette apámat. Mindenre képes lett volna érte.

Pedig a hűség szobrát nem az édesapjáról mintázták.

Az ötvenes években apám mindent bevallott neki, el is akart válni tőle. Már ott álltak a bíró előtt, amikor anyám, mindenki nagy meglepetésére, a maga hiányos cseh nyelvtudásával elmagyarázta, hogy őt egyáltalán nem érdekli, kivel milyen viszonyban volt és van az apám, ő meg tud bocsátani neki, mert továbbra is szereti őt. Aztán ahogy elhagyta a bíróság épületét, felült az első villamosra, elment a végállomásra, és jól kisírta magát. Apám pedig visszavonta a válókeresetet, és hazaballagott. Mire anyám megjött, ő már akkor várta őt.

Édesanyja zeneszerző volt, az ő alkotásait azonban alig ismeri a világ, ellentétben édesapja könyveivel, a világháború küzdelmeit felidőző Tűz a tűz ellen című visszaemlékezéssel, az Elmosódott arc című lélektani regénnyel vagy a kommunista diktatúra börtöneiben és kényszermunkatáboraiban eltöltött éveiről szóló memoárjával, amelynek a Hideg égbolt alatt címet adta.

Nem szeretnék igazságtalan lenni apámmal szemben, de azt kell hogy mondjam, anyám a művészetét is feláldozta érte. Félénk, visszahúzódó asszony volt. A kész szerzeményeire is úgy tekintett, mint befejezetlen művekre. Soha, egyetlen alkotására se mondta, hogy ez tényleg jól sikerült. Ilyet nem hallottam tőle. Egyszer meglátogatott bennünket Sir George Solti, a világhírű karmester. A zongorán ott feküdt anyám kottafüzete. Belelapozott. Hosszasan, látható érdeklődéssel tanulmányozta. „Mi ez?” – kérdezte. Mire anyám: „Semmi különös.” És elterelte gyorsan Solti úr figyelmét. Én akkor nagyon dühös voltam rá. Évekbe telt, míg megfejtettem a gondolkodását. Itt, ebben az országban rengeteg sértést, bántást kellett elviselnie. Látta, hogyan bánnak Alfons Mucha szellemi örökségével, mennyi kegyetlenséget kellett megélnie apámnak… őt ez rettenetesen megviselte. Meg sem fordult a fejében, hogy a saját szerzeményeivel közönség elé álljon. Pedig csodálatosan zongorázott. Abban talált megnyugvást, menekülési útvonalat. Ez mentette meg az életét, mondta később, egyébként megzavarodott volna. Meg nem élt 100. születésnapján Prága egyik nagy koncerttermében több szerzeménye felcsendült. A BBC is közvetítette a hangversenyt, és CD-n is kiadták.

Idős fejjel, a férje halála után sem szándékozott visszaköltözni Skóciába?

Amíg volt hozzá ereje, sokszor hazautazott. Apám halálát követően mindent el akart adni a Nemzeti Galériának, én viszont azt találtam ki, hogy legyen egy Mucha Alapítvány, amely gondozza nagyapám és apám életművét. Az alapítvány létre is jött, én állok az élén, anyámnak pedig ez rengeteg erőt adott, hiszen tudta, hogy a család minden vagyonát egyben kell tartani, meg kell őrizni. Haláláig itt élt, ebben a házban. Csak a nyarakat töltötte Skóciában, oda járt pihenni. Június elején fáradtan elutazott, szeptemberben pedig frissen megérkezett.

Megfogalmazta valaha, hogy mit jelent számára ez a ház?

Ez volt az ő oltára. Csupa szép emlék, mert apám kilengéseivel nem foglalkozott. Azok engem emésztettek sokáig. Ezért is volt olyan viharos viszonyom apámmal. Én sokáig nem tudtam megbocsátani neki azt, amit anyámmal szemben elkövetett.

Hétéves volt, amikor először találkozott skóciai nagyszüleivel, mondta. Hol kezdte el az iskolát?

Prágában. Hét-, tizenhárom és tizenöt éves koromban jártam kint Angliában, de az angol nyelvtudásom, annak ellenére, hogy az édesanyám angolul beszélt hozzám, nem sokat ért. Igaz, én mindig csehül válaszoltam neki. Sokan megbámultak bennünket. Képzelje csak el, ülünk a villamoson… ötvenes évek!... és bár mindketten más nyelvet használunk, értjük egymást. Az emberek csak néztek. Angolul 1966-ban tanultam meg igazán, amikor már Londonban laktam, a nagymamámnál. Mivel nem tekintették érvényesnek a cseh érettségi bizonyítványomat, angolul is le kellett érettségiznem. Nehéz feladat elé állítottak.

Az a prágai villa, amelyben Alfons Mucha lakott, kié lett a halála után?

A Wehrmacht egyik magas rangú tisztje költözött be a házba, a családjával együtt. Tudta, hogy a nagymamám, Alfons Mucha felesége zsidó, de a háború alatt sokáig ő maga, a náci tiszt rejtegette. Miután megjött a keleti frontról, az egész család kiköltözött a villából, de az állam aztán elkobozta a házat.

Az a harmónium, ott a falnál…

… ismerős?

Egy fotóról.

Gauguin van a képen, a nagyapám készítette róla a képet. Párizsból és New Yorkból, Alfons Mucha ottani műterméből sok minden visszakerült Prágába. Ez a medvebőr is, ami itt fekszik a padlón.

Ön soha nem festett, a művészi hivatás nem is vonzotta azután, hogy elfordult a balett-táncosi pályától?

Fotózok. Ez a legkedvesebb időtöltésem. De ez a ház is ad elég elfoglaltságot.

Olyan, mint egy varázsdoboz.

Lelki erődítmény, ahogy anyám nevezte. Más a világ kint, a kapun túl, és egészen más idebent. Mindenki itt van velem a családból. Azok is, akik már elmentek.