Ki Alfons Mucha egyetlen unokája?

Egyetlen gyermeke született Alfons Muchának: Jiří Mucha, akinek kalandos életet adott a sors. Harcolt a francia hadseregben, előbb az angol légierő tisztjeként, majd a BBC haditudósítójaként járta be a háborús zónákat. Húsz regénye közül az egyik az édesapjáról, a híres festőművészről szól. Gyermeke neki is csak egy született, egy lány, az is házasságon kívül, Jarmila. A leszármazottak közül ő örökölte a nagyapja tehetségét.

A neves ékszertervező dizájnerrel, Jarmila Mucha Plockovával prágai irodájában találkoztam. Az első meglepetés akkor ért, amikor rokonszenves asszisztensnője magyarul szólt hozzám. Mint kiderült, a csallóközi nagymamájától tanulta meg a nyelvet. Jarmila asszony közvetlenségével szinte régi ismerősként fogadott, a tőlem kapott rózsát egy maga tervezte vázába tette. Amikor elkezdtünk beszélgetni, határtalan őszintesége minden tabut ledöntött.

Kitől tudja meg az ember huszonegy évesen, hogy az, akit az édesapjának hitt, és a rajongásig szeret – a nevelőapja? Az édesanyjától?
Ők megegyeztek, hogy soha nem fogják elárulni. Jiří Mucha szerelme, élettársa súgta meg, mert úgy érezte, tudnom kell az igazat.

Megdöbbentette a tény?
Csupán azért, mert Jiřível én gyerekkorom óta szoros viszonyban voltam. Először a nagybátyámnak hittem, aztán barátok lettünk. Még az első szerelmemről is tudott. Nem okozott nagy lelki megrázkódtatást a dolog, de már akkor kimondtam, apámnak én azt nevezem, aki felnevelt. Az a férfi pedig Alexander Plocek hegedűvirtuóz. Természetesen neki is, anyámnak is azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy akkor hogyan is van ez? Be is vallották rögtön, hogy ez az igazság. A genetika azonban sem abban a pillanatban, sem a későbbiekben nem változtatott az érzelmeimen. Felnőtt voltam. Pontosan tudtam, ki mit jelent az életemben. A szerepek maradtak a régiek. Jiříben a barátomat, Alexander Plocekban az apámat szerettem. Anyámra sem nehezteltem. Ez az ő ügyük volt, hármuké. Három érző, intelligens emberé. Egyiküknek sem okozott gondot.

Kezdjük akkor az elején: Jiří Mucha házas ember volt, amikor ön született. Geraldine Thomsen, a felesége skót zeneszerző volt, aki megtanult csehül, és Londonból költözött Prágába. Tudott a férje félrelépéséről?
Tudott. Amikor a prágai bíróságon színt kellett vallania, hogy férjétől arról is tud: én Jiří lánya vagyok, nem tagadott. Mindent megbocsátott neki. Azt is, hogy amikor ő hónapokra hazautazott Angliába, prágai házukban, fent a Várban, Jiří különböző művészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal szórakozott. A hetvenes-nyolcvanas években járunk, sokan bohémtanyának tartották a házat, amelynek falait a mai napig eredeti Mucha-festmények díszítik. Anyám nem volt tagja a házbeli „hölgykoszorúnak”. Én csak annyit tudok, hogy egy szenvedélyes szerelem gyümölcse vagyok.

A világ azonban az ön létezéséről senkitől nem értesült. A hivatalos Mucha unoka John volt, Geraldine Thomsen és Jiří Mucha fia.
Korrigálok. A világ azt sem tudta és ma sem tudja, hogy John vér szerinti apja nem Jiří Mucha.

Családi dupla csavar!
Geraldine is házasságon kívüli kapcsolatba keveredett. Nem Londonban, Prágában!

És John Mucha tudja az igazat?
Régóta, bár Geraldine sírba vitte a titkát. Nem fedte fel előtte. Ez az egyetlen bűne a szememben. Hogy nem árulta el egy szem fiának: genetikailag semmi köze a Mucha-ághoz. Bizonyára attól félt, hogy ha bevallja az igazat, elveszíti fia szeretetét és tiszteletét, ami mindennél fontosabb volt számára. Én is tudom, ki John igazi apja, de nincs jogom szétkürtölni. John egyébként nagyon puritán. Egyszer a szemébe mondta valaki, hogy „nem Jiří Mucha az apád!” Erre elkezdett kiabálni, toporzékolni, hogy „az én anyám ilyet nem tehetett!” Pedig tett. John is oldalági szerelemgyerek. Geraldine egyébként fültanúja volt ennek a jelenetnek, de úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Kővé dermedten állt ismerősei körében. John tőlem sem hallotta soha, hogy ismerem a valódi apját. Nem akartam belegázolni az életébe. Ő nem is tudná bebizonyítani, hogy Jiří Mucha fia.

Ön viszont sok évvel ezelőtt a fejébe vette, hogy papíron is felmutatja: Alfons Mucha egyetlen unokája. Miért volt erre szüksége?
Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy felvegyem a vér szerinti apám vezetéknevét. Rengeteget köszönhetek neki. De ő sem jelezte soha, egyetlen szóval sem, hogy a lánya vagyok, viszont minden tőle telhetőt megadott. Gyerekkoromban anyámmal gyakran jártunk nála, a várbeli Mucha-villában. Sokszor ott is aludtam. John évente egyszer járt csak akkoriban Prágába, édesanyjával élt Londonban. Prágában két napokat töltött, a házat sem nagyon ismerte. Azt sem tudta, hol kell bekapcsolni a fűtést.

Jiří Mucha halála óta hányszor járt a házban?
Egyszer sem. Ott már harminc éve John lakik. Halála napjáig az édesanyja is ott lakott vele. Csak a gyerekei maradtak Angliában. John mindig ellenségesen viselkedett velem. Szilárd meggyőződésem, hogy ha egy apától származnánk, más viszony lenne köztünk. Nem is vagyunk beszélőviszonyban. Ő az egész életét, karrierjét arra alapozta, hogy Alfons Mucha unokája. Azzal akarta bizonyítani, hogy az ő vérvonalát viszi tovább, hogy a fia kézírása hasonlít Alfonséra. Nevetnem kell. Hasonlít…! Készült nemrég egy dokumentumfilm Alfons Mucháról. John nem engedte meg a rendezőnek, hogy én is szerepeljek benne. Még a bemutatóra sem mehettem el. Megtiltotta, hogy meghívót küldjenek.

Hogyan érintette őt, amikor megtudta, hogy minden követ meg fog mozgatni az igazáért? Hogy a végsőkig elmegy a Mucha név jogos felvételéért?
Félt, hogy örökölni akarok a gazdag Mucha-hagyatékból. Én viszont nem a kincsekért szálltam harcba, hanem azért, hogy egyszer s mindenkorra a végére járjak az igazságnak. Jiří Mucha mindent az államra akart hagyni, Mucha Múzeumban gondolkodott. De azzal is megelégedett volna, hogy a gyűjtemény a Cseh Nemzeti Galéria tulajdonába kerüljön. Prága városa azonban hoppon maradt. Az Alfons Mucha Alapítvány birtokába jutott minden, annak élén pedig John Mucha áll a feleségével karöltve.

De hiszen Prága szívében, a Pánská utcában van egy Mucha Múzeum.
Nagyon szegényes gyűjtemény az! A várbeli villa ahhoz képest aranybánya.

Hogyan jutott el végül is a Mucha név felvételéig?
Regénybe illő történet. John nem engedte meg, hogy beleássam magam a családi dokumentumokba. Jiří Mucha akkor már nem élt, mindentől távol tudott tartani. A bürokrácia akadályairól is könyvet tudnék írni. Egyáltalán nem vettem biztosra, hogy győzni fogok. Minden ügyvéd, aki képviselt, azt tanácsolta, adjam fel, kár az energiáért, szélmalomharcot vívok. De ha én egyszer a fejembe veszek valamit, azt végigviszem. Lelkiismereti ügyet csináltam az egészből. Hozzáteszem: amikor már tudtam az igazat, egy hangversenyen találkoztam Geraldine-nal és Johnnal. Fájdalmas emlék. Odalépett hozzánk valaki, és úgy mutattak be neki, mint a család ismerősét. Ismerős? Ennél én sokkal több vagyok! Ki nem állhatom a hazugságot, de még a hamisságot sem, és a két lányomért is mindenre képes voltam. Nekik is tudniuk kellett a színtiszta valót. A végső bizonyítékért külföldre kellett utaznom. Apám Dél-Franciaországban vett házat nekem…

Alexander Plocek?
Nem. Jiří.

Most nevezte őt először „apám”-nak.
Nekem is furcsa ez így, hiszen apámnak azt az embert nevezem, aki mellett úgy nőttem fel, mintha az ő lánya lettem volna. Jiří nekem örökre Jiří marad. De a legnagyobb szeretettel gondolok rá is.

Nevelőapja, aki szintén tudta, kinek a lánya, sosem vette a szívére, hogy a vér szerinti apjával olyan szoros lelki kapcsolatot ápol?
Jiřível én mindig titokban találkoztam, épp azért, hogy neki ez ne fájjon. Ő ugyanis soha nem árulta el nekem, hogy tudja az igazat. Én már csak a halála után értesültem arról, hogy ez előtte sem volt titok. Jiřível Prágában csak akkor találkoztam, ha a nevelőapám külföldön koncertezett. Volt, hogy fél évig Japánban lépett fel. Olyankor teljesen szabadnak éreztem magam.

Senki nem árulta el Alexander Ploceknek, hogy a lányát gyakran látja Jiří Mucha társaságában?Nem. Vagy ha mégis, ő ezt egy árva szóval sem jelezte. Ha Jiří Párizsban tartózkodott, többször is kiutaztam hozzá. Csehországi nyaralónk pedig közel volt az övéhez. Otthon azt mondtam, biciklizni megyek, és már tekertem is hozzá. Amikor férjhez mentem Barcelonába, Jiří kijárt hozzánk. A mi kapcsolatunk csak a halálával szakadt meg.

A végső bizonyítékhoz, hogy Jiří Mucha lánya, milyen úton jutott hozzá?
Az egyik nyáron, amikor Franciaországban voltunk a lányaimmal, Jiří infarktust kapott, és rögtön azután az életfontosságú szervei is felmondták a szolgálatot. Bevitték a marseille-i kórházba, és azonnal megműtötték. Nagyon kis esélye volt az életben maradásának. Komoly műtéten esett át, négyszer kapott vérátömlesztést. A kórlap, amelyen a vérminták is fel voltak tüntetve, megvolt a kórházban, csak hozzá kellett jutnom. Ez volt előttem az egyetlen út, amely célba vezethetett. A csehszlovák rendelkezések alapján akkoriban csak az anyának állt módjában megszerezni ezt a dokumentumot, amely egyértelműen jelezte számára, ki a gyermeke vér szerinti apja. S nekem már minden papírom megvolt, csak ez az egy, a legfontosabb hiányzott. A DNS-hez szükséges vérminta. Miután ezt is megszereztem, a bíróság kimondta, hogy Jiří Mucha lánya vagyok. John Mucha erre azt nyilatkozta: élősködni akarok a családon. Amikor Jiří meghalt, rögtön jött volna hozzánk körülnézni a lakásban, hogy őrzök-e valamit Alfons Muchától.

De azért van néhány eredeti Muchája?
Különböző alkalomból négy rajzot kaptam Jiřítől. Ez minden.

Megtörténhet, hogy egy szép napon békét köt a mostohafivérével?
Én képes lennék mindent megbocsátani neki, de erre nem fog sor kerülni.

Elsőként a nevelőapja ment el, Jiří Mucha jóval utána.
Tíz évünk maradt még egymásra. Értékes tíz év volt az. Azon a napon, amikor Jiří megtudta, hogy már nem titok előttem, hogy ő a biológiai apám, fellélegzett, és beavatott a család történetébe. Rajzkészségemet látva az volt a kívánsága, hogy én vigyem tovább Alfons Mucha örökségét. Jiří szépen írt, de festeni igazán nem tudott. Párizsba akart költöztetni, ugyanabba a műterembe, ahol egykor Alfons alkotott. Kitartott az elképzelése mellett, hogy én leszek a másik Mucha. Hogy majd Párizsban, a képzőművészeti akadémián fogok tanulni. Engem viszont az építészet érdekelt. El is végeztem Prágában az építészeti főiskolát, aztán spanyol férjem oldalán Barcelonába költöztem, és ott dolgoztam tizenkét évig.

Közben a festészeti akadémián is diplomát szerzett. Kétség nem férhet hozzá: örökölte Alfons Mucha tehetségét. Ékszereket, dísztárgyakat, kisplasztikákat alkot, amelyeken ugyan érezhető nagyapja kézjegye, motívumvilága, szellemisége, ezzel együtt mégis a saját útját járja.
Erre nagyon büszke vagyok. Eleinte zavart, hogy Jiří azt várta tőlem, kövessem Alfons Mucha stílusát, de ma már kimondottan élvezem, hogy abból kiindulva teremtettem meg a magam világát. Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a legjellegzetesebb Mucha-motívumokkal akartak piacra dobni drága ékszerkollekciókat. Jiří nem adott rá engedélyt sehol. Évekbe telt, míg sikerült rábeszélnie, hogy pályát módosítsak. Ma már arra is én ügyelek, hogy Alfons Mucha művészetét sehol a világon ne használják fel giccses ajándéktárgyak özönéhez. Ezt nekem kell felügyelnem. Az utánzatokat pedig pillanatok alatt felismerem. Ránézek a képre, és azonnal észreveszem, ha az hamisítvány. Az ékszereket teljes egészében én tervezem, én modellezem. A többi már a mesterek feladata. Biztosan tud róla: Alfons Mucha egész életében szobrász akart lenni, aztán megragadt a festészetnél. Engem is sokáig vonzott a szobrászat, de a szüleim lebeszéltek róla. Nem nőnek való pálya ez, mondták. Igazuk volt. De ha például Camille Claudel szobrait látom, még ma is összeszorul a szívem.

Két lánya közül melyik érez vonzalmat a művészetek iránt?
Az idősebb spanyol nyelv és irodalom szakon végzett, a fiatalabbnak az építészet és a díszlettervezés lett a kenyere. De a műtermemben mindketten gyakran megfordulnak. Sok mindent hozhat még a jövő számukra is.