A síremléket a holtnak emelik, de az élőknek szól

A míves faragott sírkövek, veretes feliratok nem csak azt hirdetik, ki alussza örök álmát a föld alatt, hanem még inkább azt, kik akartak itt, a földön emléket állítani neki – és maguknak. Mert a temetők bár a holtak kertjei, az élőkről szólnak.

Templomi sírboltok, temetői mauzóleumok

Holtunkban sem vagyunk egyformák – legalábbis az élők szemében nem, mert a presztízs utáni vágynak a temetőkapu sem szab határt. A minél nagyobb, minél pompásabb síremlék ma is azt jelenti, amit az egyiptomi fáraók korában: aki alatta nyugszik, rangos, tiszteletreméltó személy volt vagy szeretett volna lenni. Eduard Krekovič régész, egyetemi tanár szerint ugyanis a síremlékek általában nem az elhunyt személyiségét és életművét, hanem az itt maradottak vágyait tükrözik. Nem véletlen, hogy a legdrágább és legpazarabb emlékműveket gyakran az alacsonyabb társadalmi osztályok tagjai – maffiózók, romák, újgazdagok – építtetik, ezzel is azt demonstrálva, hogy nem akárkik.

A sírkő megrendelésekor a méltó emlék állítása mellett mindig szerepet játszik az is, mit üzenünk vele a jelennek. Ezért akarnak sokan még nagyobb, még drágább sírkövet, mint a szomszédé, ezért díszítik bronzvirággal, domborművekkel, gravírozott arcképpel. Az elmúlt századokban a nagy uralkodók, művészek és tudósok sírjain életnagyságú szobruk állt, később családi mauzóleumokban elhelyezett szarkofágok terjedtek el. A középkor uralkodói és nemesei a templomok oldalkápolnáiba temetkeztek, számukra a pompázatos síremlék az életükben végzett munka és az egyháznak szentelt adományok jutalma volt. Ennek a szokásnak a felvilágosodás kora vetett véget – egyrészt alig akadt már hely a templomokban, másrészt a kor nagy humanistái azt az elvet hirdették, hogy holtában mindenkit egyforma tisztesség illet meg. Nem is sejtették, hogy ezzel évszázadokra meglapozták a kőművesek, kőfaragók és ötvösök jövőjét, mert elkezdődött a mindenki számára hozzáférhető temetői építészet kora. A 19. században nem csak a hozzátartozók voltak a megrendelők, az arra érdemes, köztiszteletben álló személyek esetében intézmények, egyesületek, céhek, irodalmi, képzőművészeti és tudóstársaságok is. A síremlékek a társadalmi rang jelképeivé váltak, a temetőlátogatás nemcsak a gyászoló hozzátartozók ügye volt többé, hanem társadalmi esemény, hiszen a halottaknak megadott tisztelet az élők presztízsét is növelte.

Az emlék elhalványul, a kő marad

A míves faragott síremlékek divatjának az első világháború vetett véget – egyszerűen másra kellett a pénz. Az egyszerű kőtáblákon nagyobb szerepet kapott a szöveg – a bibliai idézetek, imarészletek mellett megjelentek azok a nép költötte gyászversek is, amelyek közül sok máig fennmaradt. Tájainkon a múlt század harmincas éveiben vált divattá, hogy az elhunyt portréját is a sírkőre helyezték. Ez általában egyszerű fénykép volt üvegezett keretben a kőre ragasztva. Porcelánba olvasztott portrét csak Karlovy Varyban lehetett rendelni, és akár hónapokig is várni kellett rá. Ma már a kőbe gravírozzák, gyémánttűvel kaparják a portrékat, de egyre kisebb az érdeklődés irántuk, mert a trend a temetői építészetben is az egyszerűség. Ugyanezen okból tűntek el a sírversek is, amelyekből az utókor értesülhetett arról, hogyan viszonyult az elhunyt az élethez, és hogyan viszonyult hozzá a környezete, mi volt a szenvedélye, bánata, beteljesületlen vágya. Egyre ritkábbak a bibliai idézetek, vallási motívumok is: szomorúfüzet, párjáért búsuló galambot, imádkozó angyalt már csak elvétve látunk a sírköveken. A gyakran monumentális emlékműveken sokszor csak a család vezetékneve látható, már arra sincs utalás, hányan fekszenek a sírban, és kit mikor temettek oda. A minimalista megoldás azt sugallja, hogy akikre tartozik, azok úgyis tudják, kik nyugosznak ott – a síremlék nem a beavatatlan nyilvánosságnak készült.

Ez már a legújabb idők irányvonala, amely az elmúlt századok pompájával és az utókornak szánt üzenetével szemben a temetkezést családi ügynek tekinti, és az egyszerűségre törekszik. Ennek legszemléletesebb példái az amerikai típusú temetők, amelyekben csupán az egyenletesen nyírt pázsiton fekve elhelyezett kőtáblák jelzik a sírhelyeket. Ilyen kezdeményezés Szlovákiában is több van, tavaly például a sztropkói temetőben jelöltek ki egy részt, ahol így lehet temetkezni. Az érdeklődés azonban egyelőre mérsékelt, mintha attól tartanának az emberek, hogy megszólják őket, amiért nem emeltek méltó emléket elhunyt hozzátartozójuknak. A szlovákiai lakosság konzervativizmusát tekintve a természetközeli temető valóban csak a nagyon távoli jövő lehet, pedig egy csendes park, ahol az elhunytak jelöletlen sírokban alusszák örök álmukat, sokkal közelebb áll a porból lettünk és porrá leszünk filozófiájához, mint a hatalmas műkő és márványkolosszusok. Amelyek az esetek többségében sokkal tovább fennmaradnak, mint annak az embernek az emléke, aki alattuk alussza örök álmát. Minden halottra általában egy-két generáció emlékezik, az utánuk következők úgyis lerombolják, átalakítják vagy sorsára hagyják a síremlékeket – hogy a kor divatja szerint még nagyobbat, még drágábbat készíttessenek.

A néma sírhant is hazahív

Eleink a halált még a huszadik század közepén is – hacsak nem tragikus hirtelenséggel következett be vagy fiatalt szólított el – az élet természetes velejárójaként kezelték. Az elhunyt szemeit közvetlenül a halál beállta után közeli hozzátartozója zárta le, néhol pénzérmét is tettek a szemhéjakra a régi római szokás folytatásaként, ahol ez volt a lelkeket a túlvilágra szállító ladikos, Kharón fizetsége. Mielőtt beállt volna a hullamerevség, szorosan felkötötték a halott állát, ezután pedig a család legidősebb tagja, vagy azok, akik ezt a községben végezni szokták, megmosdatták és felöltöztették a holttestet. A koporsóba fektetett halottat a tisztaszobában ravatalozták fel, fejjel az ablak, lábbal az ajtó felé, kezébe rózsafüzért vagy imakönyvet tettek, a koporsó két oldalára égő gyertyát állítottak. Az ablakokat sötét függönnyel vonták be, a tükröket az egész házban letakarták, az órákat megállították annak jeleként, hogy egy ember számára elfogyott a földi létben kimért idő, és az őt körülvevőknek is meg kell állniuk egy pillanatra.

A temetési menet a koporsó beszegelése után a halottas házból indult a templomba, ahol az oltár lépcsőjéhez tették a Szent Mihály lovára helyezett koporsót és gyászmise keretében vettek végső búcsút az elhunyttól. Maga a temetési szertartás már a sírnál zajlott; a szokásos imák és könyörgések után a koporsót leeresztették a sírba, a legközelebbi családtagok egy-egy marék földet dobtak rá és elföldelték. A férfiak mindig fedetlen fővel állnak a sírnál, a nők viszont fekete fejkendőt vagy kalapot viselnek. A halotti tort régebben az elhunyt házában tartották, az ételeket mindig a szomszédok készítették. Sok helyen a temetésről hazaérkező hozzátartozók közül valaki bekiáltja az ablakon a halott nevét és rákérdez, otthon van-e az illető. A válasz mindig az, hogy nincs otthon, ezzel a gyászolók megbizonyosodnak afelől, hogy halottjuk békében nyugszik a temetőben. Az elhunyt lelki békéje végett a temetés után egy hónapig nem való nevetve emlegetni őt és bolygatni a személyes tárgyait. Erősen hagyományőrző vidékeken az elhunyt kalapját vagy kendőjét a temetést követő napon kiviszik a temetőbe és a fejfára teszik – jelezve, hogy már nem várják haza.

A temetést követő szokások mind azt sugallták, hogy az elhunyt nem tűnt el az életünkből teljesen, és ezáltal a gyász feldolgozását is segítették. A csendes, méltóságteljes emlékezést szolgálja a keresztény egyházban a halottak napi gyertyagyújtás is – ilyenkor a világ minden tájáról szeretteik sírjához zarándokolnak az emberek, mert a keresztény kultúrkörben nem csak a harangszó, a néma sírhant is hazahív.

Gyászában megtépi köntösét

A zsidó közösségekben az elhunyt előkészítésével és a temetéssel kapcsolatos tennivalókat a temetkezési társaság, a Chevra Kadisa tagjai látják el. Ők látogatják meg a haldoklót is, hogy együtt imádkozzanak vele, adósságainak rendezésére és haragosaival való kiengesztelődésre buzdítsák. Régen ez az egylet állta a szegények temetkezési költségeit is. A Chevra Kadisa tagja csak nős férfi lehet, felvételét a többi tagnak kell megszavazni, és a társaság elnöke minden temetésre sorsolással küld ki tíz férfit, akik elvégzik a szükséges szertartásokat. Az elhunytat először langyos vízzel megmosdatják – minden testrészét külön, és minden testrészhez ima is tartozik. Ha az elhunyt nő, ezt a szertartást nők végzik, de egy függöny mögül a Chevra Kadisa férfi tagja irányítja őket. Ezután következik az elhunyt felöltöztetése – a férfiakat fehér vászoningben és talpas nadrágban, a nőket ingben, szoknyában és harisnyában temetik. Ezt az öltözéket mindenki még életében bebiztosítja – a férfiaknak a feleségük veszi meg esküvői ajándékként, a nők maguk csináltatják.

Az elhunytat legkésőbb a halál beállta után egy nappal el kell temetni, de a temető megszentelt földjébe csak az kerülhet, akinek nem folyt vére, mert a vér a zsidó vallásban a lelket jelenti. Akit meggyilkoltak, baleset áldozata lett vagy felboncolták, azt a temető falához temetik. Az ortodox zsidók a férfiaknak és a nőknek is külön részt jelölnek ki a sírkertben. A nők a temetési menetben sem lehetnek jelen, az elhunytat csak a házuk kapujáig kísérhetik ki. Azokban az utcákban, amerre a temetési menet vonult, régen minden zsidó bezárta a boltját és részvéte jeléül kezet mosott. A kézmosás védekezést is jelent a hasonló szomorú eseménnyel szemben, a temetőszolga ezért a temetésről távozó férfiak kezét is háromszor leöblíti langyos vízzel. A zsidók koporsója négy szál gyalulatlan deszkából készül, ezeket nem szögek, hanem a résekbe bevert faékek tartják össze, a tetejére pedig szintén gyalulatlan deszkalapot fektetnek rögzítés nélkül. A felöltöztetett holttestet a ravatalozóban fektetik a koporsóba, két szemhéjára cserepet tesznek, fekete lepellel borítják le és így viszik a sírhoz. Útközben háromszor leteszik a koporsót és elmondják az idevágó zsolozsmákat, majd leeresztik a sírgödörbe és a földdel egyenletesen betakarják. A halotti imát, a kaddist az elhunyt legközelebbi hozzátartozója mondja el, utána pedig gyásza jeléül megtépi köntösét – ma a gallér táján fejtik fel a varrást.

A legközelebbi hozzátartozók hét napig gyászolnak. Ilyenkor az elhunyt szobájában olajmécsest égetnek, mezítláb egy sámlin ülnek a sarokban és a Talmud idevágó részeit olvassák. A temetőlátogatás a zsidóknál nem kötődik ünnepnaphoz, évfordulókon mennek ki szeretteik sírjához. Virág helyett követ visznek – ez a szokás még az egyiptomi rabságból való szabadulás idejéből ered, amikor a sivatagban elhunytakat kövekkel takarták be. A zsidó síremlékeken mindig valamilyen, a szomorúságot és a gyászt jelképező motívum látható.

Egy szál deszkán fehér gyolcsban

A mozlimoknál a mai napig több generáció él együtt egy házban, és idős, beteg szüleiket a gyermekek halálukig otthon gondozzák. A haldokló körül általában az egész család összegyűlik, és együtt mondják el vele a mozlim hitvallást, a sahádát, mely szerint nincs más Isten Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája. A halál beállta után a hozzátartozók mosdatják meg az elhunytat: deszkára fektetik, nemi szerveit letakarják egy gyolcsdarabbal, langyos, illatosított vízzel leöblítik, majd ugyanazt a rituális tisztálkodást végzik el rajta, amely minden ima előtt kötelező. Az egész szertartás mély csendben folyik, a mosdatók a mulandóságról elmélkednek. A nők haját, a férfiak szakállát parfümmel permetezik, arcát illatos olajjal kenik be, majd három darab fehér vászonlepelbe tekerik úgy, hogy a feje és a talpa is takarva legyen. Ez a fehér lepel azt jelképezi, hogy az ember a jó cselekedetein kívül semmit nem visz magával a sírba, bármilyen tehetős volt is a földön, az utolsó útra ugyanúgy indul, mint többi embertársa. A leplekbe tekert holttestet ismét a deszkára fektetik, és a temetést megelőző közös ima helyszínére szállítják. A koporsó inkább az Európában élő mozlimoknál terjedt el, itt is nagyon egyszerű gyalult deszka – és többszöri használatra szolgál, mert a holtat nem ebben helyezik a sírba. Az arab államokban a deszkára fektetett elhunytat csak egy zöld lepellel takarják le – ez az iszlám színe, amelyre valamilyen, a Koránból vett idézetet hímeznek. Végső búcsút a mecset előtt vesznek halottjuktól a hozzátartozók – a holttestet soha nem viszik be a mecsetbe. Az ima után a gyászoló gyülekezet a sírhoz megy, a holttestet nagyon lassan leengedik, jobb oldalára fektetik és földdel takarják be. Némely országokban a testre előbb köveket raknak, hogy ne érintkezzen közvetlenül a szennyesnek tartott földdel. A temetést legkésőbb huszonnégy órával a halál beállta után kell megtartani, és az együtt érző részvétnyilvánítások ideje sem több, mint három nap, ez alatt az idő alatt a hozzátartozók otthonukban fogadják a barátokat, ismerősöket, és együtt emlékeznek az elhunytra. A frissítőket, főleg süteményt és kávét, amivel megkínálják a kondoleálókat, a szomszédok készítik. Hét nappal a temetés után ismét összegyűlik a család, és együtt olvasnak fel a Koránból, majd ezt a negyvenedik és az ötvenkettedik napon is megismétlik. A nálunk elterjedt temetői kultuszt nem ismeri az iszlám vallás, a síremlékek mind Mekka felé mutatnak, nagyon egyszerűek és szinte mind egyformák. Nem gyújtanak gyertyát, és virágokat sem ültetnek a sírra, az elgazosodott, gyommal benőtt temetők látványa egyáltalán nem különös látvány. A hozzátartozók ritkán járnak ki a temetőbe, úgy tartják, mindenkivel addig kell törődni, amíg él, de halottjaik lelki üdvéért rendszeresen imádkoznak.