A „rockdown” gyümölcse

Paul McCartney minden interjújában elmondja, hogy esze ágában sem volt 2020-ban új albumot csinálni, csak hát nem turnézhatott, nem mehetett sehová. Úgyhogy családjával együtt önkéntes karanténba vonult sussexi birtokán, és az ottani stúdiójában bütykölni kezdett néhány régebbi, félkész dalon. Sem kiadó, sem producer nem sürgette, és mivel a zenészei is messze voltak, minden hangszert ő maga játszott fel. Egyre több dal került szalagra a lockdown, vagy Sir Paul nyelvújító kifejezésével élve „rockdown” alatt, de még három hónap után sem tudta, mihez kezd majd ezzel az anyaggal.

Ha az ember nem arra gondol munka közben, hogyan szólal majd meg mindez a koncerteken, elég rádióbarát lesz-e, nem túl hosszúak-e az intrók, melyik lehetne az első kislemez, akkor tulajdonképpen a saját szórakoztatására alkot. Pont az a bizonyos megfelelési szándék hiányzik a végtermékből, ami miatt elcsúszhat, túlburjánzhat, vagy érdektelenné válhat egy-egy lemez. A végeredmény pedig nem egy zeneipari produktum, hanem egy hasznosan eltöltött időszak gyümölcse.

Kortalan, besorolhatatlan, több nemzedék számára izgalmas lehet. Ha lejátsszuk egy huszonévesnek, nem „vágja”, hogy egy 78 éves zenész számait hallja. Aki mellesleg évtizedek óta nem csinált ilyen briliáns anyagot. Nemcsak szimplán jók a számok, hanem ott bujkál bennük az a fajta féktelenség és szabadság, amely anno a Beatles-lemezeket jellemezte, McCartney szólóalbumai közül pedig legutóbb talán a Flaming Pie címűn bukkant fel. 

A McCartney III. tele van kalandozással. Merész hangeffektekkel, meglepő hangszerpárosításokkal, lo-fi karcossággal, váratlan zenei és hangszerelési fordulatokkal. A verze-refrén-szóló szentháromságot például többször felrúgja a mester. A hagyományos dalforma azért nem tűnik el teljesen, az experimentális részek szépen kiegészítik a dallamokat, hatvan év tapasztalatait hasznosítva. Pontosabban ilyenkor a korábbi évtizedek forradalmi megoldásait hallhatjuk ismét, amelyek szintén Sir Paul nevéhez fűződnek, és amelyek mostanra úgy beleolvadtak a rockzenébe, mint a fontos irodalmi művekből származó, szólásmondássá nemesedett mondatok a nyelvünkbe. 

A vintage hangszerek szerelmesei is ki lettek elégítve, több dalban megszólal például az az ikonikus, fehér szegélyű nagybőgő, amelyet Elvis Presley első lemezén használt Bill Black (az összes korabeli koncertfelvételen és fotón látható). És amely már jó ideje Sir Paul tulajdona. A gitárok sem akármilyenek, van köztük egy 1954-es Fender Telecaster is. Az album kísérőfüzetkéjében vizuálisan is megcsodálhatóak ezek a muzeális értékű darabok, a fotókat McCartney lánya, Mary készítette, hiszen rajta kívül nem volt más fotós a birtokon. 

A rockdown-lemez egy bő ötperces instrumentális, illetve rövid, fojtott hangú vokált tartalmazó számmal indul (Long Tailed Winter Bird), amelyben a nyitott modális hangolású gitár dominál. Ezt követi egy már-már tinglitangli „feelgood” nóta (Find My Way), majd az elgondolkodtató szövegű Pretty Boys, amely a férfi fotómodellekről szól, illetve arról, hogy a művészi hajlamú fotósok úgy használják őket saját elképzeléseik megvalósítására, mint a bérelt bicikliket. Van a lemezen középtempós, zongorára írt dal (Women and Wives) dögös blues (Lavatory Lil), folkos lassú (The Kiss of Venus), Beatles-utóhatás (Seize the Day), pszichedelikus rock (Slidin’), funkos kísérletezés (Deep Down) és még sok más nyalánkság. A 8,25 perces Deep Deep Feeling például egy spontánnak tűnő agymenés, amelyet persze méretre lehetett volna szabni a rádiók kedvéért, de minek. McCartney inkább élvezettel eljátszott a dallamokkal, elvégre egy kötelezettségek nélküli zenész azt csinál, amit akar. A záródal egy játékos szösszenet (Winter Bird), amely más változatban már szerepelt az említett Flaming Pie albumon. 

Paul McCartney simán megtehetné, hogy hátradől a kényelmes karosszékben, és csak az unokáknak él, hiszen a világ leggazdagabb zenészéről beszélünk. Ám neki lételeme a zene – nem munka, hanem szórakozás. Ez szinte sugárzik az albumról. Szóval tulajdonképpen úgy reagált a karanténhelyzetre, ahogy minden normális nagypapa: igyekezett azzal foglalkozni, amitől teljesebbnek érezte a napjait. 
Az album a megjelenés pillanatától fent van a YouTube-on, bárki ingyen hozzáférhet, mégis rekordmennyiségben fogy, gyakorlatilag az egész világon. (Amerikában a bakelitverzió vezeti az eladási listákat.) Ez egyébként McCartney 18. szólóalbuma, mégis a hármas szám díszeleg rajta. A magyarázat egy-szerű: eddig két szólóanyagot készített teljesen egyedül, zenekar nélkül. Mindkettőt mítosz övezi. 

A McCartney I-et titokban vette fel 1969 végén és 1970 elején, amikor a Beatles az utolsókat rúgta, és egy hónappal a zenekar hattyúdalának számító Let It Be előtt jelentette meg. A McCartney II 1980-ban jött ki, nem sokkal a Wings feloszlása előtt. És 40 év elteltével a lockdown miatt ismét magára maradt a stúdióban ez a sokféle szuperképességgel megáldott zenész. És megcsinálta élete talán legjobb szólóalbumát. 

Lám, mégiscsak van pozitív hozadéka ennek a járványnak... 

Paul McCartney: McCartney III, Capitol Records 2020