A részletek útvesztőjében

Simon Márton költőt, slammert, műfordítót ma már nem kell külön bemutatni az olvasóközönségnek, legújabb kötetével pedig egy kicsit mélyebbre véste a nevét a kortárs irodalom kánonjában.

A kötetben számos „simonmarcis” jeggyel találkozhatunk, ilyen például a töredékes szerkesztésmód, amely a modern költészetnek eleve fontos eleme, szerzőnknél azonban a versek sajátos „darabolása” külön művészetté nőtte ki magát. (Emlékezzünk csak vissza a Polaroidokra.) Az Éjszakában ez a szerkesztésmód a tökéletes témapárosítással alkot organikus elegyet: „Megeteted az arcot, ami a fuldoklás /akváriumában lakik. Adsz neki kávét. / […] Az a változás valódi fájdalma, / hogy ugyanaz maradsz.” Simon Márton az élet legapróbb és leghétköznapibb részletein keresztül ragadja meg a létezés kimondhatatlan érzését. Azt az érzést, amely a mindennapjainkban annyira homályosan és gyengén van csak jelen az elménkben, az érzetek pedig olyan hirtelen cserélődnek bennünk, hogy olvasás közben megdöbbenünk – a költő mégis hogy találta meg őket ilyen könnyen. „Minden reggel arcátültetés. / […] Homályos jó, mint visszafutni /a nyári vihartól sötét lakásba, és törölközővel /a kezedben állva.”

Persze megtörténhet, hogy helyenként úgy érzi az olvasó, a költő elengedte a kezét. A Ha nem megyek ki (26. o.) és a Vers (38. o.) című daraboknál magam is úgy éreztem, a töredékes és szabad szerkesztésmód már nem a befogadói fantázia szabadságát ösztönzi, inkább egyfajta útvesztővé válik, ahol képtelenek vagyunk felvenni a költő által otthagyott fonalat. Nemhogy felvenni, meglelni se tudjuk a helyzetünk értelmezéséhez szükséges szálat. De Simon Márton okosan bánik a lehetőségeivel, tudja, mennyi időre hagyhat bennünket magunkra.

Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni a témáit illetően leginkább úgy jellemezhető: igazi „kétezer-huszonegyes” kötet. Így természetesen megjelennek benne a pandémia okozta változások, melyek mindannyiunk életében erős nyomot hagytak. A költő célja itt is a felszín alatti apró, enyhén pislákoló érzések, érzetek (a bezártság, a magány vagy a monotonitás) materialisztikus megjelenítése: „Zsibbadt séta voltál a boltig, élet.” Az emberi lét sterilitását és műanyaghidegségét („Csak gumi vagyok, gumihéj”; „A fejem belsejében neon zúg”) a szerző több síkon is feldolgozza. A mélyben ott érezzük a lét feszes és mégis plasztikus kényelmetlenségét: mint a műanyag, nem elég kemény ahhoz, hogy ellenálljon minden viszontagságnak, ugyanakkor nem elég rugalmas, hogy belesimuljon a történések áramlásába. A felszínen pedig jól azonosíthatóan tárulnak elénk az utóbbi évek világot érintő katasztrófatémái. Az Érzelmes időjárás-jelentés című versben például így: „kaptunk egy nyaralót / a szigeten a szigeten / a csendes-óceáni szemétszigeten / […] ha fölajánlanak most neked / […] két gyümölcsöskertet / kettőt ó az egyik lángban / a másik alszik/ […] most keresztbe áll / ó szívószál a világ”. A költő által előrevetített jövőkép pedig szürke napokat ígér: „Halogatjuk, ami rég megtörtént.”

Összességében azonban egyáltalán nem nyomasztó vagy szomorú ez a kötet. A versek a lapszámok emelkedésével egyre személyesebbé, mélyebbé válnak. A Vers (68. o.) kifejezetten bensőséges, érzelmes és meghitt vallomásnak érződik, amelyben őszinte és igazi emberi szeretet fejeződik ki apró észrevételek és mindennapi megszokások által.

Simon Márton új kötetét bátran ajánlom mindenkinek, aki valaha is úgy érezte, kilóg, elveszett vagy nincs kihez szóljon éjjel, amikor kiszáradt torokkal állt a konyhában egy pohár vízzel.

Vörös Viktória