A pótolhatatlan ember

Huszár Lászlót mindenki ismerte, aki legalább egy országos Csema-dok-rendezvényen vagy szakmai képzésen részt vett. Ismerték a tehetséges gyerekekkel foglalkozó pedagógusok, csoportvezetők, népzenészek, táncosok, bábosok, színjátszók, mesemondók, sőt a rockzenészek is, hiszen még a Szlovákiai Magyar Könnyűzenei Szemle zsűrijének is tagja volt. (Nem véletlenül: egykor a Bolygó Hollandik nevű beatzenekarban basszusgitározott, ezt ma már talán kevesen tudják róla.) 

Legalább három-négy ember munkáját végezte lelkesen, fáradhatatlanul, az utolsó pillanatig, huszonéveseket megszégyenítő szenvedéllyel. Nélküle talán nem lenne, vagy legalábbis egészen másmilyen lenne a Duna Menti Tavasz gyermek báb- és színjátszófesztivál, a Bíborpiros Szép Rózsa népzenei vetélkedő vagy az Ipolyi Arnold Országos Népmesemondó Verseny, amely röpke tíz év alatt fel tudott zárkózni a Tompa Mihály Országos Versenyhez.

Azon ritka öreg rókák közé tartozott, akihez szívesen fordultak tanácsért, ötletekért, gyámolításért a fiatalok. Mindenkinek igyekezett segíteni, éjjel-nappal hívható volt. Ott nyüzsgött köztük a művelődési táborokban, ezerszer végigautózta Dél-Szlovákiát Pozsonytól Királyhelmecig, és persze szakemberként, illetve sima nézőként azok a Csemadok-rendezvények is érdekelték, amelyek szervezésében nem vett részt. 

Már 1977-ben a Csemadok állományában dolgozott, 1979 novemberétől 1986 nyaráig a szervezet dunaszerdahelyi területi választmányának szervezője volt, 1991–2007 között a területi választmány titkári tisztségét látta el. 1989-ben nevelőtanárként végzett a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Csodálkozva olvasom az életrajzában, hogy csak 2008-ban szerzett kulturális mediátori diplomát az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán, hiszen akkorra már olyannyira otthonosan mozgott ezen a területen, annyi gyakorlati tapasztalatot szerzett, hogy ő maga is taníthatott volna ezen a karon. Hiába, aki éjt nappallá téve dolgozik a kultúráért, annak nincs ideje „papírt” szerezni arról, amit csinál. Sokan voltak így ezzel ebből a generációból, és sajnos közülük eggyel kevesebben vannak már köztünk. Szerencsére az illetékesek számon tartották és elismerték Huszár László munkáját: Dunaszerdahely városa 2016-ban Pro Urbe díjjal jutalmazta, két évvel később pedig megkapta a Csemadok Gyurcsó István-díját, valamint a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. 
Kevés portré készült róla – ezt is csodálkozva konstatáltam tegnap, amikor keresgéltem. Az általa szervezett rendezvényeken a háttérbe húzódva figyelt, vagy maga is dokumentált, fotózott, mert ezt fontosabbnak tartotta, mint a közszereplést. Utolsó hosszabb tévéinterjúját tavaly nyáron adta, megnézhető a Magyar Interaktív Televízió honlapján. Ebben arról beszélt, hogy a járvány okozta helyzetből tanulni is lehet, hogy az online távoktatás módszerei hasznosíthatók a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet szakmai továbbképzésein is. Hogy új utakat nyithat, újfajta gondolkodásra, hozzáállásra ösztönözhet minket ez a tapasztalat. Büszkén mesélt arról a mobilalkalmazásról, amelynek segítségével virtuálisan bejárhatók lesznek hazai magyar kulturális emlékhelyeink. A jövőről beszélt, a terveiről, arról, hogy nem állíthatja meg a mozgalmat ez a járvány. Hát, őt megállította. Nehéz lesz pótolnunk ezt a veszteséget.