A néptánc 21. századi színpadi nyelvén beszélnek

Hol tartana most az Ifjú Szivek, ha 10 évvel ezelőtt nem vált volna profi együttessé?

Nehéz megmondani, mert akkoriban több részleg működött az együttesben. Talán ezek a részlegek valamilyen szinten kénytelenek lettek volna önállósodni. Biztosan lett volna olyan részleg, amelyiknek az önállósodás használ, és amelyiknek nem. Tény azonban, hogy a kultúra, tíz éve éppúgy, mint ma, „luxuscikk”, és a művészet azon ágai, amelyek kommersz alapokon nem állnak meg a társadalomban, inkább elvesznének egy ilyenfajta alultámogatott közegben. Ami nagy kár lenne. Már az ókori görögök és rómaiak is áldoztak a kultúrára, tehát nem biztos, hogy pont nekünk nem kéne. Lehangoló, hogy a művészi tevékenység, a kreativitás nálunk általában nincs kellően megbecsülve. Nyugat-Európában vagy Amerikában sokkal többre értékelnek egy embert, aki jó ötlettel áll elő, mint nálunk.

Visszatekintve az együttes profi múltjának tíz évére, számodra melyek ennek az időszaknak a mérföldkövei?

Sokat gondolkodtam ezen a jubileum kapcsán, mert természetesen készülünk a megünneplésére, anyagi okok miatt azonban jövő évre halasztjuk. Az eltelt tíz évet leginkább az elkészített műsorok révén tartom számon, azt, hogy mikor mi történt, ezek alapján tudom behatárolni. Tizenhárom egész estés műsor született a tíz év alatt, az aktív repertoárunk pillanatnyilag 4-5 műsor. Persze, az ember nyilvántartja az olyan fordulópontokat is, mint például, amikor elkészült a próbatermünk vagy a színháztermünk.

Volt olyan időszak, amikor igazgató és művészeti vezető voltál egyszerre. Mennyire befolyásolta a munkádat, hogy meg kellett osztani az energiádat a két tevékenység között?

Ez a felállás a legelején, 1999-2001-ben volt, amikor azon dolgoztunk, hogy a Szivek profi együttessé váljon. Létre kellett hozni, ki kellett dolgozni a működési feltételeket, hiszen ennek nem igazán volt precedense Szlovákiában, a szlovákiai magyarok közt szinte egyáltalán, leszámítva a Népesnek a mintegy 50 évvel ezelőtti, alig kétéves fennállását. Akkoriban mindkét poszton meg kellett oldanom a dolgokat, de mivel 10 évvel fiatalabb voltam, ezt elég nagy hévvel tudtam kezelni. Kellő indíttatás, hajtóerő volt számomra, hogy van pár ember, akik hisznek az elképzeléseimben. Egyébként nagy tisztelet azoknak, akik a legelején, amikor még nem lehetett tudni, hova jut az együttes, kitüntettek a bizalmukkal, mert nélkülük nem ment volna a dolog. Gyakorlatilag az első két, két és fél évben kellett megtalálnom az igazgatói teendők és a művészeti munka közt a megfelelő egyensúlyt, amit persze soha nem lehet. Ezért az egyik kicsit mindig a másik rovására megy, de azért meg lehetett oldani, annak köszönhetően, hogy mindkét téren voltak segítőim.

Mi az, ami ebben a munkában a legnagyobb örömet szerzi számodra?

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy az együttes egyáltalán van és működik. Sok minden szólt ugyanis az ellen az elmúlt tíz évben, hogy egyáltalán létezzen. A megszüntetését nagyon könnyű egy tollvonással bármikor elérni. Viszont az ellen, hogy kellemetlen legyen ezt a döntést meghozni, tudunk tenni. Azzal, ahogyan dolgozunk, amilyen műsorokat készítünk, vagy akár amilyen melléktevékenységet végzünk, gondolok itt a Szivek által kezdeményezett etnográfiai középiskolai osztályra vagy a kihelyezett főiskolai képzésre. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy az együttes a mai napig létezik. Mert valószínűleg ha nem jól végezné a dolgát, nem támogatta volna sem olyan szakmai, sem olyan társadalmi kiállás, mint amilyenre egyszer a tíz év alatt elég nagy szüksége volt.

Ebből a szempontból stabilizálódott a Szivek helyzete, vagy vannak veszélyeztető tényezők?

Ami manapság nehézséget okoz, az az, hogy a költségvetésünk vajmi keveset változott a tíz év alatt – a hozzánk hasonló intézményeké csaknem a duplájára nőtt –, miközben a tevékenységi körünk a hagyományos népi kultúra színpadi bemutatása mellett folyamatosan bővült, gyűjtő, dokumentáló, pedagógiai tevékenységgel, nagyobb lett a repertoár, több a táncosunk. De bízom abban, ez a tíz év elég volt arra, hogy már ne kelljen bizonygatnunk a létjogosultságunkat. Nem szólva arról, hogy nem verbális kifejezőeszközként a tánc könnyen értelmezhető művészet, amivel meg tudjuk magunkat mutatni a világban. Nagyon sok külföldi van, aki csak annak köszönhetően tud róla, hogy Szlovákiában élnek magyarok, mert látta az Ifjú Sziveket.

Szinte minden műsorotok olyan művészi koncepcióra épül, ami újat hozott a néptánc színpadi bemutatásában. Hogyan született meg ez a jellegzetes művészi formanyelv?

Ez nagyon hosszú folyamat. Lassan 25 éve foglalkozom tánccal, és 20 éve vezetek együttest. Elsősorban tökéletesen meg kell ismerni, elsajátítani azokat a táncokat, illetve azt az ismeretanyagot, ami a hagyományos népi kultúrához tartozik. Ez a mozgáskincs olyan érték, hogy nagyon nehéz lenne megindokolni, miért ne foglalkozzunk vele. A színpadi munkát illetően minden további abból adódik, hogy az ember valamivel foglalkozik, és elkezd kíváncsi lenni, gondolkozni. Például azon, hogy egy-egy falunak mi köze a másikhoz tánc-, nyelvi vagy zenei szinten. Majd egy idő után azon, hogy egy-egy egyéniség egy faluban miért tud olyan meghatározó táncos lenni. Így született a Zenészek táncai. Aztán azon törtem a fejem, hogy a szlovákiai magyarok számára mi lehet az a téma, ami mindenkit összeköt, és a világban is ismert. Így jutottam el Bartókhoz. Mivel az utóbbi évtizedben Közép-Európában bizonyos fokig lenézett a színpadi néptánc, meg minden, ami „népi”, és kialakult egyfajta értelmiségi távolságtartás, ez arra ösztönzött, hogy megvizsgáljam a néptánc helyzetét az európai kultúrkör kontextusában. Ezeket a témákat persze a tánccal összefonva bontjuk ki. Fontos, hogy olyan műsort is készítsünk, amely kimondottan arról szól, milyen gazdag és gyönyörű a mi tánckultúránk, ugyanakkor fontos az is, hogy olyan műsorokat is bemutassunk, amelyek által mondjuk a komolyzenét kedvelők rájönnek arra, Bartók zenéjében „hol van a kutya elásva”. Olyan repertoárt szeretnénk műsoron tartani, amely nem csak a néptáncosoknak szól. A táncművészettel más kapukat is meg lehet nyitni. Ha azt vesszük, hogy a néptáncnak most már a táncházmozgalmon keresztül van egy jól bevált, világhírű közművelődési, szórakozási, metodikai formája, akkor ugyanígy a színpadon is meg kell találni azt a nyelvet, amely a 21. században meg tudja tartani a néptáncot. Ha múzeumi tárgyként fogjuk mutogatni, akkor egy ideig még járnak a „múzeumba” az emberek, egy idő után azonban már nem lesz érdekes. Ha annyit érünk el a műsorainkkal, hogy az emberek megnézik, esetleg ennek hatására más együttesekre is kíváncsiak lesznek, vagy hogy egyre több gyerek fog tudni valamit a néptáncról, akkor az hasznos és – nem direktív módon – identitáserősítő dolog.

A hazai közönség hogyan fogadta az új műsoraitokat, ahol már nem teljesen a mozgásra építetted a kompozíciót, hanem bevontál abba más médiákat is?

Legutóbb Zselízen vendégszerepeltünk Az ördög táncával, állva tapsoltak vagy ötszázan. Nagy siker fogad bennünket mindenhol. Persze nem mindenhol tudnak megfelelő műszaki körülményeket teremteni, de mi igyekszünk mindig megoldani, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb vagy legmegfelelőbb színházi élményt tudjuk nyújtani. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden embernek ugyanazt jelenti egy-egy műsorunk, s hogy keresi, felfedezi benne az összefüggéseket, amelyekre épül. Ettől függetlenül teljesen mindegy, hogy a budapesti Művészetek Palotájában, a pozsonyi Nemzetiben vagy Zselízen lépünk fel. Az a lényeg, hogy minden műsorunk egy kommunikáció, beszélgetés. Ha színpadra alkotok, akkor több emberrel beszélgetek egyszerre. Jó dolog, ha valaki ilyet megtehet, és egyfajta elismerés, mint mindenkinek, ha a másik érti, amit mondani szeretne. Vagy ha nem érti, akkor elgondolkodik rajta. Már az is nagy dolog, ha kérdéseket vet fel benne. Azt hiszem, az is a cél, hogy a nézők ne válaszokat kapjanak bizonyos dolgokra, hanem kérdéseket tegyenek föl saját maguknak.

Mit tudhatunk meg a jövő év elejére tervezett jubileumi műsorról?

Pozsonyi táncok a címe, több okból is. Egyrészt a reformkor idején Pozsonyban nagyon komoly zenei élet zajlott az akkori Magyarországon belül, és az akkori társadalmi, társasági élet itt Pozsonyban meghatározó szerepet töltött be például a csárdás kialakulásában. Innen indult el a divatja. Nem beszélve arról, hogy 1715-ben a verbunkrendelet is a pozsonyi országgyűlésben született meg. Másrészt, képletesen, némi humorral arra is utal a cím, hogy mi bármilyen táncokat táncolunk is, az mindig „pozsonyi” tánc lesz.