A napút titokzatos festője

A hivatalos lelet szerint verőérgyulladásban, de valószínűbb, hogy éhen halt. Az egyik legnagyobb magyar festő úgy távozott, hogy élete során soha nem volt része sikerben, elismerésben, gazdagságban.  Ma egy közös sírban nyugszik az Óbudai temetőben, mert 1953-ban nem akadt, aki a sírhelyét további harminc évre kifizesse. Az is csak a véletlenen, és egy műértő fiatal építészen múlt, hogy festményeit ma is csodálhatjuk. 

Kosztka Mihály Tivadar 1853-ban Kisszebenben született. Édesapja, Kosztka László gyógyszerész a helyi közösség megbecsült tagja volt, rendőrkapitányi és postamesteri feladatokat is ellátott. Már ő is különcnek számított, a korabeli szokásoktól eltérően kerülte a szesz és a dohány minden formáját, szabadidejében pedig petárdákkal és minirakétákkal kísérletezett. 

A kis Tivadar elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte. A szlovák és német nyelvű közegéből szülei alföldi rokonaikhoz küldték, hogy tökéletesen megtanulja a magyar nyelvet. Tanulmányait a kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumában folytatta, de sokszor kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal és méhekkel játszott. Az 1863-as tűzvészben leégett a város jelentős része. Míg apja a tűzoltást szervezte, Bella nővére a tűz áldozatává vált. 

A különc gyógyszerész

1865-ben az apa forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt Kisszeben elhagyására kényszerült a család.  Az Ung megyei Darócról származó feleség, Heizelmayer Franciska rokonaihoz, Szerednyére költöztek,  ahol a gyerekek az ungvári kegyesrendi főgimnáziumba jártak.  

Tivadar 1874-ben Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ahol gyógyszerészetet, kémiát, ásványtant, földtant, kristálytant hallgatott. 1876-ban önkéntes katonai szolgálatot teljesített, közben a fővárosban az egyetem jogi karára is járt. 1875-ben kapta meg gyógyszerészoklevelét, ezután patikusként dolgozott Léván, Iglón és Eszéken. Kissé hóbortos, különc, de csendes és szorgalmas embernek ismerték, barátai alig voltak, társaságba ritkán járt. Festői pályája is különös módon kezdődött. 1880. október 13-án egy meleg őszi délután leült a patika ajtaja elé pihenni, s lerajzolta egy recept hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán „az idős, jólelkű” patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor Csontváry hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője”. 

Hitte, hogy küldetése van

„Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell”– jegyezte fel naplójában. Csontváry innen kezdve hitte, hogy küldetése van, 1881-ben Rómába utazott, bejárta a Vatikán képtárait és többek közt Raffaelo képeit tanulmányozta, hogy megtalálja a saját stílusát. Bevallása szerint nem bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző, a természettől elütő” festészete.

1883-ban Párizsba ment, hogy Munkácsyval találkozzon.  1884-ben nyitott saját gyógyszertárat Gácson, és évekig patikusként dolgozott, hogy legyen elég pénze a nagy „motívumot” kutató utazásokra. 1894-ben bérbe adta a gácsi gyógyszertárat, és belefogott álmai megvalósításába. Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni: Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd Karslruhéban, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Ám hiába tanult kora legjobb festőiskoláiban, sehol sem tudott megmaradni. Abbahagyta őket, mielőtt még valamit elpusztított volna benne a rutinvezérelt oktatás. Erős kiválasztottság tudata leküzdött minden elébe kerülő akadályt és elutasítást, folyamatosan úton volt és festett. „Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében” – írta önéletrajzában.

Nagyarányú távlatok

Ekkor készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, amelyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. Betegségével kapcsolatban azonban kételyek is felmerültek, hiszen a festőt nem kezelték hivatalosan skizofréniával.  A festő boncolási jegyzőkönyve és saját kutatásai alapján Czeizel Endre például arra a következtetésre jutott, hogy Csontváry nem volt őrült.  „Nagy utazásaira, festőfelszereléseire olyan higgadtan és megfontoltan gyűjtötte a pénzt, mint bármelyik szepesi mintapolgár, erre pedig skizofrén emberek nem képesek” – írta róla Czeizel.  Saját személyét elegánsan és szellemesen sikerült még életében legendává tennie, amikor a kairói alkonyatban megtalálta a napút színeit, felfedezéséről rögtön telegrafált a magyar kultuszminisztériumnak. Hitt önmagában és ezt a hitét az sem ingatta meg, hogy alig kapott visszajelzést.

Nyughatatlan elmeként és elhivatott alkotóként állandóan úton volt. Különösen vonzották a mediterrán és a közel-keleti tájak, mint Dalmácia, Mosztár, a görög partok és Olaszország, de megfestette Selmecbányát, a felvidéki házakat és a gácsi kastélyt is. „Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében” – írta a festő, aki azt állította magáról, hogy a világteremtő hatalommal áll összeköttetésben, egy idő után végül a fény útján indult el, és a Nap-kultuszt saját festészetében világító színekkel értelmezte újra.

Az igazság keresője

Csontváryn végül egészen elhatalmasodott a megalomániája, és arról szónokolt, hogy szerinte kizárólag a megjövendölt igazság ismeretében lehet értékes műalkotásokat készíteni, ő pedig ennek felkutatására tette fel egész életét. Ezzel sokakat elmart magától, családi kapcsolatokat nem ápolt, barátairól nem tudni, szerelmi életének máig nincs nyoma.

1906-ban festette meg a fő művének tartott, legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekben-t. Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz címűt, Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton. 1910-ben még megpróbált egy külföldi kiállítást szervezni műveiből, de nem járt sikerrel. 

1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott. 1916-ban még ott volt IV. Károly királlyá koronázásán, de rossz egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem. 1917-ben eladta patikáját és élete utolsó két évében már teljes szegénységben, elhagyatottságban és ismeretlenségben tengődött. 

Világító sárga, lángoló piros

Csontváry anyaghasználatát tévesen olajfestékként határozták meg, pedig már saját korában is sok műértő úgy vélte, hogy saját maga által kevert festékkel fest.  Később a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy vásznait és festékeinek alapanyagát a gácsi posztógyárból szerezte be, amely az 1870-es évekig Európa egyik legnagyobb textilgyára volt. Az akkori gazdasági recesszió miatt a gyár sok termékét beszüntette, és a megmaradt festékporkészletet vehette át Csontváry, ami az olajfestékekhez képest ingyen volt. Az előre készített tubusos olajfestékeket anyagilag sem engedhette volna meg magának, különösen később a hatalmas, falméretű festményein. Így gyógyszerészeti tanulmányait leleményesen felhasználva maga keverte festékeit, az olajmentes, anilinalapú keveréknek köszönhető műveinek színtartóssága is 

„Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog” – írta róla Szigethy Gábor.

Kocsiponyvaként árverezték

Életéről és gondolatairól irodalmi igényességgel, hol rendkívüli tömörséggel és világossággal, hol érthetetlen homályossággal megírt, furcsa, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk, amelyek egy része 1982-ben a Magvető Kiadónál is megjelent. Ahogy festményei, úgy írásai sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki. Írott munkái egy sajátos filozófiai gondolatrendszer megalkotásáról árulkodnak, amelyekben a kor új, tudományos eredményei és a korabeli metafizikai és vallási áramlatok tükröződnek.
Csontvárynak Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha külföldi kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Képei könnyen elveszhettek volna – örökösei a rendkívül jó minőségű belga vásznakat anyagárban kocsiponyvaként szándékoztak elárverezni fuvarosoknak – ha nincs Gerlóczy Gedeon. A fiatal építész 1919 őszén véletlenül talált rájuk, amikor műtermet keresett, és a Fehérvári út 34–36. (ma Bartók Béla út 36–38.) szám alatt szó szerint belebotlott az összetekert festményekbe. Kosztka Anna, a festő nővére is épp ott volt, így az árverés előtt egy héttel nemcsak a képeket mentette meg, de az elégetésre szánt hatalmas mennyiségű írásos anyagokat, jegyzeteket is. 

Csontváry gácsi emléktáblája

Csontváry alkotásai ma már ritkán cserélnek gazdát, a magyar árverési rekordot 2012 óta 240 millió forinttal a Traui tájkép naplemente idején című festménye tartja. Mivel képei javarészt állami tulajdonban vannak, nincs jelen a nemzetközi műtárgypiacon, és ezért a világban szinte ismeretlen; holott az 1958-as brüsszeli világkiállításon a Sétalovaglás a tengerparton című műve Van Gogh és Paul Gaugin festményei között szerepelt, sőt, a kép szerepeltetése volt a feltétele Magyarország jelenlétének! 

Idén az UNESCO által meghirdetett Csontváry-emlékév keretében számos kiállításon láthatók Csontváry festményei és emlékutak is szerveződnek, azokat a helyeket érintve, ahol a festő élt és alkotott.  Puntigán József  és a losonci Phoenix Lutetia Polgári Társulás kezdeményezésére Gácson június 21-én  avatott emléktáblát  a helyi önkormányzat a Bethlen Gábor Alapkezelő zrt. és a Kultminor Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával. A mészkőtömbre helyezett fekete márványtáblán a festőt önarcképe mellett szlovák–magyar nyelvű felirat hirdeti, hogy „Ebben a házban élt és alkotott Csontváry Kosztka Tivadar gyógyszerész és festőművész 1853–1919”. Csontváry egykori patikáját az évtizedek során többször is átépítették, ma pedig magántulajdonban van az épület, ezért az emléktáblát a ház közelében álló diófa alatt helyezték el. „Gácsnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy világhírű hely legyen … az idegenforgalom az, ami sok pénzt hozhatna, hiszen annyi látnivaló van itt: ősi várkastély, park, halastó, fácános vadkert, posztógyár, kitűnő ivóvíz, jó levegő, enyhe éghajlat…” – írta egyebek mellett Kosztka Tivadar gácsi patikus 1885-ben a Losoncz és Vidéke lapban.  Ő maga soha nem vágyott világhírnévre, életében egyetlen képét sem adta el. Műveit nemzetének szánta ajándékul és furcsa, zaklatott életét ismerve a sors kezét sejthetjük abban, hogy legalább ez a vágya teljesült.

A szerző a Vasárnap munkatársa