„A mi nézőpontunk is fontos”

Minden újságírónak eljön a pont az életében, amikor úgy érzi, van valami, amit már nem egy cikkben, hanem egy könyvben szeretne kifejezni?

Nálam ez fordítva történt: hét-nyolcéves korom óta folyamatosan irodalmi igénnyel írtam, próbálkoztam regénnyel, novellával, szabadverssel, de valahogy gyáva voltam ebbe az irányba indulni. Meg nagyon vonzott az újságírás: eljutni helyekre, meginterjúvolni azokat, akiket csodálok. Sokáig annyira habzsoltam a szakmát, hogy nem maradt energiám szépírásra. Öt-hat éve fogalmazódott meg bennem először egy konkrét könyvötlet. Semmi sem lett belőle. Meg kellett tanulnom elhinni magamról, hogy képes vagyok megírni egy könyvet. Íróként tekinteni magamra. Érdekes ez: ha az ember verseket ír, akkor is kimondjuk, hogy költő, ha rosszak a versei. Az író szótól meg félünk, mint a tűztől.

A korábbi regénykezdemények is a fociról szóltak, vagy más témákkal próbálkozott?

Gimnáziumban négy évig naplóregényt írtam, a klasszikus diákproblémákról: szerelem, összeveszések, kollégiumi balhék, minden ilyesmi. De már ebben is voltak meccsek, hiszen a futball a mindennapjaim része volt. Felnőttként először egy szerelmi témájú regényt akartam írni, háromszor elkezdtem, kitöröltem, újraírtam. Sehogy sem állt össze. Beláttam, hogy nem kell erőltetnem. A 2016-os foci-Eb alatt írtam egy naplót a marseille-i túráról, amire özönlöttek az olvasói visszajelzések, és akkor esett le a tantusz: ez az! Nekem ezt meg kell írnom, mert egyrészt lezár egy szakaszt az életemben, másrészt el tudom hinni, hogy képes vagyok rá. Ez lelki munka is volt, sok mindent fel kellett göngyölítenem a múltamból, és le is zártam dolgokat magamban. Ez kellett ahhoz, hogy tovább tudjak lépni szakmailag és emberileg is.

Amikor írt, gondolt arra, hogy végül a szurkolóvá válás egyetemes történetét fogalmazza meg, amellyel nagyon sokan fognak tudni azonosulni?

Sokan mondták, hogy ráismertek a saját történetükre a könyvben. De a Belemenés nagyon sok visszatérő kérdésre is választ ad. Sokan ebből értették meg, hogy az én futballszeretetem nem különbözik mások, a férfiak futballszeretetétől – tökéletesen ugyanaz, ugyanúgy őrülünk meg, ugyanúgy fáj a vereség. Az írási folyamat során éreztem meg igazán, hogy ezt muszáj tudatosan csinálni. Abban is kell, hogy legyen tudatosság, amikor úgy érzem, hogy a szöveg sodor magával, utólag azt is meg kell nyirbálni. Volt, aki azt mondta: úgy érzi, a vereségeknél sokkal inkább a mélyére mentem a dolgoknak, mint a győzelmeknél. Ennek egyrészt az az oka, hogy sokkal több vereséget éltem meg az elmúlt 22 évben, mint győzelmet, másrészt pedig nagyon meg kellett húznom a határokat, mérlegelni, hogy ha most még két oldalon keresztül örülök, akkor az nem tűnik-e ömlengésnek. Valószínűleg egy férfitól sokkal kevésbé tűnne, de nőként nem volt semmilyen kapaszkodóm, mennyit szabad ilyen típusú tartalomból belerakni egy könyvbe. Nincs olyan női futballkönyv, amit leemelhettem volna a polcról viszonyítási alapként.

Amikor elkezdtem focit nézni, ami szintén az 1996-os Eb idejére tehető, a szlovák sportnapilap futballrovatában már dolgozott nő, ezért teljesen természetes volt számomra, hogy lányok is írhatnak fociról. Magyarországon viszont, úgy tűnik, még mindig nagyon a férfiak uralta terep a sportújságírás.

Amikor Angliában vagy Hollandiában dolgozom férfimeccsen újságíróként, nem néznek rám furcsán. A Manchester City vagy a Crystal Palace hivatalos fotósa például nő. Azért volt fontos, hogy a 2013-as női Európa-bajnokság során én lettem az első női futball-szakkommentátor, mert ha egy kislány bekapcsolja a tévét, és azt hallja, hogy egy nő beszél egy focimeccs alatt, az azt sugallja, hogy ez neki is reális célja lehet. Ha pedig egy kisfiú hallja, akkor azt mondja: „Hát jó, egy nő beszél, ezek szerint ez a természetes.” Sokan mondták a könyv elolvasása után: megértették, hogy tényleg nem a Beckham feneke miatt nézem a focit, meg nem is azért, mert össze akarok jönni valakivel, aki focizik vagy meccseket néz. Nyilván találkoztam ilyenekkel is, de nagyon kell vigyázni arra, mennyire gúnyoljuk ki azt, aki esetleg kezdetben nem ért annyira a játékhoz. Annyi pasival találkoztam, aki baromságokat hordott össze a fociról! Csak rájuk nem mutogatunk ujjal, hogy azért nem ért hozzá, mert férfi, ha meg én valamit elrontok, akkor nyilván azért rontottam el, mert nő vagyok. Erre jó példa Lipcsei Betta esete…

A vb alatt egy felkonferálás során azt mondta a televízióban a Franciaország–Belgium meccs helyett, hogy Ferencváros–Belgium, és erről született is rengeteg vicces mém…

Aki picit végiggondolja, rájön: ez a baki nyilvánvalóan azért történt, mert Lipcsei Betta hosszú éveken keresztül NB I-es magazint vezetett. Ha olvasod a súgógépet, és azt látod, F R C, akkor ilyen háttérrel a tudatalattid automatikusan azt adja ki: Ferencváros. Csak ezt senki nem gondolja át, mert egyszerűbb kigúnyolni. A vicces mémekkel nincs gond, tényleg viccesek, én is röhögtem azon, hogy ebből mennyi poén született. A gond azzal az alapállással van, hogy ez azért történt, mert a műsorvezető egy ostoba liba – és ebből a liba a hangsúlyosabb.

Lehet, hogy naivitás a részemről, de szerintem ha ugyanezt a hibát egy férfi követi el, akkor is ugyanez lett volna a reakció: lettek volna vicces mémek és gúnyolódások is, hogy nem ért hozzá…

Igen, ez naivitás. Ha egy férfi csinálja ezt, akkor automatikusan mentségeket keresnek: „másnapos volt”, „éppen nem volt kicsit képben”. A nőknél meg rögtön legyintenek: nem ért hozzá. Nekem is volt óriási bakim élő tévéműsorban. Nem azért, mert nő vagyok, hanem azért, mert én is ember. Elég csúnya visszhangja volt, sokat tanultam belőle. Az ilyesmi nagyon tud fájni, embereket tud elriasztani a szakmától, de pont ez az a terület, amelyen relatíve gyorsan lehet javulni. Azt pedig már sosem tudjuk meg, vajon mennyivel hibáztam volna kevesebbet, ha nincs rajtam az a plusz nyomás, hogy nekem nőként folyamatosan bizonyítanom kell, hogy szeretem a focit, értek hozzá, helyt tudok állni…

Azért érez valami javulást?

Egyre több nő van a futballban, és vannak nagyon jó példák. Mindenki részvétele fontos, az meg talán ennél is lényegesebb, hogy a mi szemszögünk, a mi nézőpontunk is érvényre jusson. Nem azt szeretném, hogy ugyanazokat és ugyanúgy kelljen csinálnunk, mint a férfiaknak, hanem hogy elfogadják: a számunkra fontos dolgok is ugyanolyan fontosak, mint az eddigi kánon. Lehet, hogy meglepi a férfiakat, de az olvasók jelentős része nő, s valószínűleg még több nő olvasna sportújságot vagy sportrovatot, ha több őket érintő téma is előkerülne vagy a sportnyelv kevésbé volna hímsoviniszta. Annak idején én voltam az első, aki a menstruáció és a sportteljesítmény kapcsolatáról írt hosszabban. Rengeteg olvasói levelet kaptam, és sok sportolónő is jelentkezett, milyen jó, hogy végre valaki mer erről nyíltan írni.

Olvastam egyszer egy tanulmányt, amely szerint akkor kezdte szignifikánsan több nő nézni a focit, amikor elkezdték több kamerával közvetíteni a meccseket, és mutattak közeli képeket is az arcokról. A meccs így már nem csak arról szólt, milyen játékrendszerben kergeti 22 ember a labdát, hanem kézzelfoghatóvá váltak a személyes drámák és érzelmek.

A futball szabályai alapvetően egyszerűek, de senkitől nem várható el, hogy ha korábban nem tudott semmit a játékról, azonnal átlássa, ki melyik oldalon támad és hova passzol. De a sztorik kapcsolódási pontot jelentenek. Kötényblog címmel volt egy blogom a női fociról. Rájöttem, hogy az emberek nem tudják, kik vannak a pályán, pedig lenne igény arra, hogy megismerjük a hátterüket. Szakkommentátorként is ezekre a történetekre helyeztem a hangsúlyt, mert ezek tudják odavonzani a tévénézőt. Ezt igazolták a visszajelzések is: sokan mondták, hogy az elhangzottak alapján választottak kedvenc játékost. S ha már van egy kedvenc játékosod, akkor nemcsak a válogatottban, hanem a klubcsapatában is elkezded figyelni, tehát pontosan ugyanaz játszódik le, mint velem is annak idején – McManaman, angol válogatott, Liverpool… Csak kell valaki, aki elmondja a sztorikat. Egy újságírónak nincs mindig ideje ezeknek utánanézni, nekem bloggerként volt. Anyagilag nem volt rentábilis, de minden más téren igen, és nagyon örülök, hogy segíthettem a női foci népszerűsítésében.

A Belemenés időrendben követi a futballrajongóvá válás stációit, ám a könyv felénél jön egy váltás, amikor már szerteágazóbbá válik a szöveg, és már nem kronológiai sorrendben jönnek az események, sokkal több a hézag. Azt nem akarta hasonlóan megírni, hogyan vált újságíróvá?

Már az írás legelején megállapodtam abban magammal, hogy ez rólam, a szurkolóról fog szólni. Noha vannak átfedések, a szakmai énem nem összeegyeztethető a szurkolói énemmel. Hogy újságíróként milyen élményekben és atrocitásokban volt részem, az egy másik könyv témája. A könyv három részre osztható: vannak a korai gyerekkori évek, aztán a középiskola, s ezután jön az éles váltás. Az egyik fejezet úgy végződik: „Nem akarok felnőtt lenni.” Onnan kezd aprózódni a történet. Ahogyan az életem is: addig volt egy linearitása, rendezettsége, utána viszont kicsúszott a kezemből az irányítás. A ziláltság tehát, ami a könyv utolsó harmadában érezhető, tudatos leképezése mindennek.

Minden szereplő, aki megjelenik a könyvben, a saját nevén szerepel, és nagyon könnyen beazonosítható. Dilemmázott emiatt?

Nem sokat, mert úgy éreztem, hogy csak így lehet hiteles a szöveg. Szinte mindenkivel egyeztettem, a volt szerelmeimnek megmutattam a rájuk vonatkozó fejezeteket. Nem tartottam volna tisztességesnek, hogy ennyire bensőséges dolgokat nyomtatásban lássanak viszont először. A férjemmel is elolvastattam a szerkesztett kéziratot, hasonló okokból.

A férje, Hegedűs Henrik szintén újságíró, az MLSZ futballszakírója, Focitipp mellékletünk szerkesztője. Mit szólt a szöveghez?

Iszonyatosan megkönnyebbült, hogy ez nem egy bűnrossz könyv. Nyilván nem mondta ki, de tudtam, hogy retteg. Egyrészt féltett engem, tudta, hogy ez ingoványos talaj, másrészt ő a világ legracionálisabb embere, ha fociról van szó, és komoly averziói vannak az érzelmi alapú futballkönyvekkel szemben. Mikor elolvasta a kéziratot, két napig fülig ért a szája.

Van már következő könyvterve?

Már jár az agyam, megvan a konkrét témám. Többet nem merek mondani, de már gyűjtöm az anyagot hozzá. A Belemenés olyan szempontból egyedülálló volt az életemben, hogy tudtam, hova kell nyúlnom, miből dolgozom. Azt nem tudom, mennyi idő úgy megírni egy regényt, hogy az az én fejemben születik meg. Gyűjtögetek, jegyzetelek, félrerakom az információmorzsákat, és – ez a drága Kocsis Zoltán mondása volt – majd összeáll, mint a lovak a kánikulában.