A Meseszínház Csillagokkal táncoló Kojot című bábelőadásáról

A Csillagokkal táncoló kojot című előadás előtt mindig felteszik a kérdést: mit tud a kiskorú közönség az indiánokról. Egyedül Winnetou nevét hallották páran, ami nem nagy dicsőség. Ez a bábelőadás az eredeti népmesékből merít, nem pedig olyan írók elképzeléseiből, akik kívülről szemléltek egy számukra egzotikus világot. Az indián mitológiából mutat meg egy szeletet, az egyetemes emberi kultúra részeként kezelve. 

Ebben Cseh Tamás volt a rozsnyói Meseszínház segítségére, de nem énekesként, hanem önjelölt indiánként. Ő gyűjtötte, fordította azokat a meséket, amelyek kötetben is megjelentek, és amelyekből négyet dolgozott össze Badin Ádám és Czakó József. Utóbbi zenét is írt az előadáshoz – dalokat és aláfestő dallamfoszlányokat, sámándobra, gitárra, ukulelére és különböző fura fúvós instrumentumokra hangszerelve. 

„Egy dermedt álmot jöttem idézni, / Sastollakkal mesét kísérni”– hangzik a bevezető dal első mondata. A sastollak csak jelzésszerűek, mindkét szereplő fejére egy-egy kerül, amiből rögtön az elején érezhető, hogy nem szándékoznak túldíszíteni az előadást, illetve több figyelmet követelni maguknak annál, amennyi feltétlenül szükséges. Itt a bábokon van a hangsúly. Grosschmid Erik bábjai és díszletei rendkívül látványosak. Az állatfigurák inkább fából faragott játékok, az emberfigurák minimalisták, a kellékek és a díszlet pedig – ahogy azt a Meseszínháztól megszokhattuk – multifunkciós. Egy sátorvázszerű faszerkezet az alapja mindennek, erre tűzik fel a bábokat, ha épp nincs jelenésük, erre erősítik a paravánt a kesztyűbábos jelenetnél és a vásznat az árnyjátékos résznél. És ennek a tetején forog körbe-körbe egy hosszú rúd a „főszereplővel”, amikor csillagokkal táncol. A különböző bábtechnikák keverése jót tesz az előadásnak, ettől még pörgősebb és látványosabb. A kellékek is több dologra használhatók, egy kosár kerek fedeléből például simán lehet földgolyó vagy napkorong. 

Azért kezdtük a zenével és a látvánnyal, mert ez a mese érthetőbbik része, amelyet akár óvodások is élvezhetnek. Maga a mondanivaló már bonyolultabb, illetve több szimbólumon keresztül vezet az út hozzá. Az alaptörténet mögött olyan létigazságok és tanulságok bújnak meg, amelyek felfejtéséhez vélhetően felnőtt segítség is kell majd az alsó tagozatosoknak. A felnőtteknek pedig mi igyekszünk most segíteni. 

A varjú (crow) indiánok Kojot Öregembere örök életű, teremtő lény. Ő alkotta meg a körülöttünk levő világot, amely fölött a Nagy Titokzatos, a Nagy Szellem őrködik. Társa Heyoka, a tréfacsináló, az indián törzsek „udvari bolondja”, aki lazaságot csempész a szigorú hierarchiába, Kojotot pedig különböző feladatok, kihívások elé állítja, amelyeket az mindig megold. Ezáltal Kojot egyre erősebbnek, tökéletesebbnek képzeli magát, a végén már a csillagokkal akar táncolni, vagyis túl magasra merészkedik – és onnét jó nagyot lehet zuhanni. 

Mindketten olyan kultúrhérosz-szerű lények, akik állatok tulajdonságait veszik fel: néha emberek, néha állatok, néha valahol a kettő között vannak.

Az egyik „beékelt” mese a törzsétől elűzött, magányos fiú története, aki agyagból formál lovakat. Csodatévő segítője életre kelti őket, a fiú pedig fiatal harcosként vágtat vissza népéhez, hogy segítse őket. (A varjú indiánok eleinte gyalog jártak, felszerelésüket kutyákkal szállították, majd a lovak megjelenésével pár évtized alatt bölényvadászokká váltak.) A szélsőséges időjárás, az élelemért vívott mindennapos küzdelem kemény, büszke emberekké formálta őket. Megvetették a hazudozást, a gyávaságot, az önteltséget, a fukarságot. A háborút viszont hasznosnak tartották, mert „az sok mindent megold”, a harcosoknak pedig hírnevet hoz.

Ez az előadás új tereket nyit, szokatlan példázatokon keresztül mutatja fel azokat a tulajdonságokat, amelyeket a keresztény kultúrkörben nevelkedő gyerekeknek eddig csak egyféleképpen volt lehetőségük látni.