A ma és a holnap közönsége

Jelenet a március 15-én megnyílt Nemzeti Színház Az ember tragédiája című előadásábólDömötör Ede felvételeMi a színházi világnap alkalmából néhány fiatal, húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó humán értelmiségit kérdeztünk a színházzal kapcsolatos szokásairól, attitűdjeiről. Mindannyiukban közös, hogy pillanatnyilag földrajzilag színházközelben – Pozsonyban – élnek. S mondhatnánk azt is: ők a ma és a holnap közönsége.

Lúcia angoltanár: „Színházba általában a barátaimmal vagy a családommal megyek. Ebből a szempontból a színház részben számomra is társadalmi esemény, de persze esztétikum is. Magam körül azt látom, hogy sokak számára színházba járni elsősorban társadalmi presztízs kérdése – megmutatom magam, elmondhatom, hogy láttam ezt vagy azt az előadást. Én az előadásokat nem véletlenszerűen választom ki. Elsősorban a darab témája érdekel, fontos a szerző, s nem mindegy az sem, ki játszik benne. Sajnos, bármennyire igényelném is a színházat, hét közben egyáltalán nincs rá időm, hétvégén is alig.” Lúcia egyik legnagyobb színházi élménye Liverpoolhoz kapcsolódik. „Ott láttam a Jézus Krisztus Szupersztárt. Kitűnő a zene, s nagyon élveztem, ahogy a klasszikus bibliai történetet ötvözték a modern korral, ahogy összekapcsolódott a jelen dekadenciája a hit fontosságával. A színpad számomra a lelki higiénia fontos eleme: állandó stresszben élek, alig változó taposómalomban, s egy-egy jó előadás segít abban, hogy az agyam kevésbé használt részeit is megmozgassam olykor, s eközben ki is kapcsolódjam.”

Iván, aki egy kulturális intézmény munkatársa, az anyagiak miatt nem jár sűrűn színházba. „Régebben egy vidéki városban tanítottam, az iskolában megszerveztük a színházlátogatásokat. A kollégákkal megbeszéltük a látottakat – így van értelme, ha az élményeket meg lehet osztani. A pozsonyi árak mellett meggondolom, mit, mikor, hol, mennyiért. Persze ha jó az előadás, az ember megveszi a drágább jegyet is, mondjuk félévente egyszer. Akkor élvezek igazán egy előadást, ha azonosulni tudok a problémával. Hiszen a néző nemcsak a színészeket elemzi, hanem a saját gondolatait, érzéseit, élményeit is – számomra ebben van a színház specifikuma. A színház a máról, a mának szól. Nem zavar az sem, ha politikáról, társadalmi kérdésekről beszél – ha felmutat, és nem kiszolgál.”

A tolmács-fordítóként dolgozó Andrea arra panaszkodik, hogy kulturális igényei teljességgel kielégítetlenek. „Ha kultúra, akkor elsősorban könyv, másodsorban film, de az is inkább a tévén keresztül. Fél éve élek Pozsonyban, sokszor estig dolgozom, ha nem, akkor tanulok. A szülőfalumban a távolság volt a gond: vagy Pozsonyba, vagy Komáromba ment az ember színházba, de a környezetemben kevesen voltak, akiknek hasonló igényeik lettek volna, és mondjuk autójuk is volt. Színházba pedig nem busszal jár az ember. A színházban számomra elsősorban a légköre a vonzó, valamint a személyes kontaktus. Nagyon kevés dolog van, amit a színházban ne tudnék élvezni. Az sem gond, ha egyedül megyek el egy előadásra, mert amit megmozdít bennem, az az én élményem, s nem mindig van kedvem megosztani valakivel.”

Szilviának a színházról először egy kedves történetet jut az eszébe. Promócióján a barátai egy bögrével lepték meg, melyre rámásoltatták az egyik fiatal hazai magyar színművész fotóját. (Lehet találgatni!) Köztudott ugyanis, hogy Szilvia romantikus, plátói érzelmeket táplál az illető iránt. „Nem kell félreérteni, a színpadon csodálom. Futólag személyesen is ismerjük egymást, civilben is jó pasi, de a kettő mégsem ugyanaz. Egy-egy jó szerepben egészen máshogy hat rám.” Ha ezek után azt gondolnánk, Szilvia a megszállott rajongók elszántságával követi nyomon „választottja” pályáját, időt, pénzt nem kímélve, tévednénk. „Képzeld el, kezdő közalkalmazottként mennyit keresek. Délután és este jön a második, a harmadik műszak. És mindezekkel együtt is gyakran álmodom arról, hogy a híd alatt ébredek. Szóval se időm, se pénzem a színházra. Azaz mégis: Pozsonyban leggyakrabban a színművészetisek előadásaira járok, ők ugyanis a nézőktől csak szimbolikus összeget kérnek. Egy-egy húszas még csak akad, de mondjuk egy 200-300 koronás színházjegy az egész havi költségvetésemet felborítaná. Nem beszélve arról, hogy szeretem a főiskolás előadásokat: kevés pénzt tudnak egy-egy bemutatóba ölni, így aztán amit csak lehet, személyes varázzsal, tehetséggel pótolnak. Egyébként arra törekszem, hogy legalább havonta egyszer eljussak színházba. Hála az égnek, a barátaim, akik megtehetik, néha szintén meghívnak egy-egy előadásra.”