A kísértő és segítő kígyó, a sárgaságot gyógyító lile

Az ókori és a középkori gyógyászat efféle mágikus módszereit ma ugyan idejétmúlt kuriózumként kezeljük, ám a kultúra, a művelődés, a művészetek tágabb kontextusában folyamatosan tapasztalhatjuk jelenlétüket. A létező vagy kitalált állatoknak tulajdonított gyógyító képesség ugyanis általában az adott állathoz társított szimbolikus jelentésekkel áll összefüggésben, melyek nemcsak a régebbi műalkotásokat, szokásokat itatják át, hanem máig fontos szerepük van a populáris kultúra egyes rétegeiben.

Az említett fehér madár egy kitalált lény: a görög‒latin források caladriusnak vagy charadriusnak nevezik, egy régi magyar fordítás lilének. A bestiáriumok ábrázolásain többnyire egy ágyban fekvő, királyi koronát viselő betegre néz vagy elfordul tőle, a sárgaságot ugyanis a királyok betegségének tartották. Ugyanez a gyógyító madár a szerelem betegségének is lehet a szimbóluma: ha a szerelmes ránéz a kedvesére, az meggyógyul, ha elfordul tőle, az viszont akár a halálát is jelentheti.

Egy-egy állat szimbolikus értelmezései lehetnek egymástól homlokegyenest ellentétesek. A kígyó például az álnokság, a gonosz az ármány, a kísértés, az ördögi csábítás megtestesítője, ugyanakkor az okosság jelképe is lehet (a népmesékben is gyakran a kígyó a segítő). Az Aszklépiosz botjára tekeredő kígyó (melyet az élet csillagában, a mentőszolgálatok járművein is láthatunk) a gyógyítást szimbolizálja. A saját farkába harapó kígyó az örökkévalóságot jelképezi. A legalantasabb lény lehet más összefüggésben a legmagasztosabb: így lesz a kígyó a másik ismertebb jelképhez, a halhoz hasonlóan Krisztus kifejezője. Egy lélektani felfogás szerint ezek a szimbólumok tudat alatt ott vannak álmainkban, fantáziaképeinkben is.

Egy-egy állat többféle értelmezése abból adódik, hogy „minden teremtmény kettős természetű: dicséretes és feddhető”, amint azt a népszerű középkori természettudományos mű, az ún. Phüsziologosz megfogalmazta. Ez csak egy a számtalan forrás közül, melyekből a nemrég megjelent, Vígh Éva által szerkesztett Állatszimbólumtár merít. A lexikonban A-tól Z-ig, az antiloptól a zergéig sorakoznak az állatcímszók, melyek megadják egy-egy állat latin nevét is, összefoglalják szimbolikus jelentéseit, a hozzájuk kötődő ókori magyarázatokat, bibliai és középkori előfordulásaikat, újkori szimbolikájukat, illetve a magyar művelődéstörténeti, irodalmi, néprajzi vonatkozásokat. Némelyik állatnál egyik-másik szempont erőteljesebben érvényesül. Az adatok hitelességét az olvasó a precíz jegyzetapparátus és forrásjegyzék alapján ellenőrizheti, maguk a szócikkek azonban nem tudományosan túlterheltek, hanem közérthetőek és olvasmányosak.

A címszók behatárolásában nem az állattani besorolás dönt, hanem a hagyományba beépült szimbolika. Ezért kerül egy szócikkbe a tücsök és a kabóca, azzal az indoklással, hogy „a régiek is rendre összekeverték őket”, és a szimbolikájuk is hasonló. Együtt tárgyalja a lexikon a fülesbaglyot és kisebb rokonát, a kuvikot. A feldolgozás alapszempontjaiból kiindulva egyértelmű, hogy a több fajjal, alfajjal rendelkező rendeket (pl. békák) a szimbolikus jelentések szempontjából érdemes összevonni.

Valós állatok mellett mitológiai, fiktív lényekről is íródtak szócikkek: olvashatunk például a sárkányról, a turulról, a bibliai mitikus szörnyről, a behemótról, az egyszarvúról, a főnixről, a griffről, a mantikór nevű vérengző emberevőről, a görög mitológiabeli hárpiákról, a szirénekről, a kentaurokról, a kerberoszról, a meduszáról, a pegazusról és a hüdráról.

Érdekes a mitikus távlatokat a magyar művelődéstörténettel összehangoló nézőpont. A bika esetében például az összefoglalás a sumér és babiloni időktől indul, majd a minószi kultúrán, a Biblián át a reneszánsz és barokk értelmezésekhez jut (ezek magyar lecsapódásai pl. Miskolczi Gáspár Egy jeles vad-kert című művében vagy Bod Péter bibliai lexikonában láthatók). Nem áll meg azonban itt, hanem tovább megy a 19. és 21. századba, a szimbólumtörténetbe Arany Toldiját, Gyulai Pál költészetét vagy a tragikus sorsú 20. századi festőművész, Ámos Imre műveit is bevonva. A motívum 19‒20. századi magyar irodalmi előfordulásai persze sokkal szerteágazóbbak, minthogy pár mondatban össze lehetne őket foglalni, éppen ezért a lexikonnak ezeket a vonatkozásait érezzük a legesetlegesebbnek. A bika címszónál például Devecseri Gábor Bikasiratója jellegzetesebb példa lett volna, mint Gyulai Pál Diósgyőri dalok című verse.

Az egyes szócikkeket képek is színesítik, ezek többnyire kódexek vagy régi könyvek illusztrációi. Különösen érdekesek Tüskés Anna fotói, melyek néhány szlovákiai vonatkozást is felmutatnak, mint pl. a csetneki plébániatemplomból a Jónás és a cethal ábrázolásáról vagy a garamszentbenedeki apátsági templom Márk evangélistát szimbolizáló oroszlánjáról készült felvétel. 

Polgár Anikó

Állatszimbólumtár A‒Z
Szerkesztette: Vígh Éva
Balassi Kiadó, 2019
400 oldal