A kimondott bűn és az elhallgatott fájdalom

Ivan Ostrochovský új filmje, a Prameň, amely angolul bonyolult címet kapott (Only Beautiful Things to Look At), öt napja látható a hazai mozikban. Korábban tartottak pár elővetítést, például Rimaszombatban, ahol sok jelenetet forgattak ottani statisztákkal, a legendás Dúzsa úti roma lakótelepen, illetve a város legszebb épületében, a volt megyeházán, amelyet – úgy tűnik – hagy szétrohadni a tulajdonos belügyminisztérium… de ez egy másik történet. A belső terek még mindig remekül használhatók forgatásra, például simán berendezhető ott egy szülészeti klinika. 

Komplikált szülés

A cseh-szlovák-magyar együttműködésben készült film vágással együtt négy évig készült, de ne folyamatos munkát képzeljenek el, hanem apránként felvett jeleneteket. Összesen 60 napot forgattak, ami kevésnek tűnhet, de kb. duplája a hazai standardnak. Az autentikus 80-as évekbeli fíling miatt egy csomó helyszínre elmentek, a Balatontól Budapesten át Marianské Lázne-ig. A pozsonyi díszbemutatóra már díjnyertesként érkezett a stáb: Karlovy Varyban megkapták a kritikusok díját. Ezért (is) vártunk sokat ettől az alkotástól. Talán túl sokat is. 

Bátor témaválasztás

A fesztivál kritikusai arra alapozták indoklásukat, hogy Ivan Ostrochovský egy tabutémához nyúlt, amellyel eddig nem foglalkoztak a filmesek. Kétségtelen, hogy a rendező nem akart olcsó hatásvadászatba süllyedni, és nem próbálja a történelmi tragédiát melodramatikus fordulatokkal eladhatóbbá tenni. Érezhető a visszafogottság, amely Ostrochovský korábbi munkáit is jellemezte: a csendek, a tekintetek és a kimondatlan mondatok legalább akkora súlyt kapnak, mint a dialógusok. 

A film emlékeztet arra, hogy a történelem nemcsak a nagy politikai döntésekből áll, hanem névtelen emberek sorsából is, akiknek életét ezek a döntések visszafordíthatatlanul megváltoztatták. Innét nézve Ostrochovský filmje fontos, hiánypótló alkotás. Ezért okozott nekem némi csalódást, hogy a rendező végül nem merte végigjárni azt az utat, amelyet az elején sejtetett. 

Miközben a téma szinte követeli a nyers őszinteséget, az érzelmi kitöréseket, a rendezés biztonságos távolságba húzódik. Juraj Chlpík operatőr tökéletesen alkalmazkodik ehhez, a kamera inkább szemlélője a történéseknek, elgyönyörködik a környezetben, kiélvezi a szép beállításokat – vagyis esztetizál egy „hótreál“ témában. Mintha mindketten attól tartanának, hogy túlzottan felkavarják a nézőt. Pedig éppen ennek kellett volna megtörténnie. 

Felesleges finomkodás

A téma alapján sokkal keményebb, provokatívabb, fájdalmasabb is lehetett volna a film. A kényszersterilizáció ugyanis államilag támogatott embertelenség volt – „odafent” döntöttek a roma nők testéről. Ezt nem biztos, hogy elegáns képekkel és visszafogott dialógusokkal kell elmesélni. A filmből hiányzik az a nyers fizikalitás, a lelki brutalitás, amely valóban átélhetővé tenné az áldozatok kiszolgáltatottságát, akik sok esetben nem is igazán értették, milyen beavatkozást végeznek el rajtuk, amikor aláírták a papírokat. A nézőnek a gyomrában kellene éreznie a történet súlyát, ehelyett az első 20-30 percben szinte azt sem tudja, miről szól a film, ha előtte nem olvasta el az ismertetőt. 

Vagyis a megközelítés túlságosan óvatos. Ráadásul a sztori végül a megbékélés irányába mozdul el, miközben a bemutatott igazságtalanság ennél jóval radikálisabb megszólalást indokolna. A Prameň így egy furcsa hibrid marad. Olykor úgy éreztem, a rendező egyszerre szeretett volna társadalmi drámát, emberi portrét és lírai filmet készíteni, de egyik irányba sem mert teljes gázzal elindulni. 

A színészek kitettek magukért

Ez különösen a szereplőkön érződik. Több mellékalak (például Bandor Éva, Dékány Nikolett vagy Vlad Ivanov) pár másodperc alatt képes felvillantani egy teljes emberi sorsot, mégis hamar eltűnnek a történetből. Pedig pont ők adhatták volna azt a társadalmi panorámát, amely még mélyebbé tehette volna a filmet. 

Evidens, hogy a rendező a főhős doktornőre fókuszált, aki rutinosan végzi munkáját a csehszlovák-magyar határ menti klinikán (szülés, abortusz, sterilizálás), nem gondolkodik feleslegesen, de egy fiatal ápolónő ráébreszti őt a valóságra. Bármennyire is csak a főhős számít a rendezőnek, az egész közeg hordozza a trauma lenyomatát. Ezt a közösségi dimenziót a Prameň szerintem csak részben használja. Ebben a történetben jóval több lehetőség rejlett, mint amennyit sikerült vászonra vinni. 

Aňa Geislerová a csehek sztárszínésznője, minden harmadik cseh filmben benne van. Ezúttal társproducerként is részt vett a munkálatokban, nem csak a főszereplő doktornőt játszotta el. A filmet többször komplett újravágták, ha jól emlékszem, négyszer. Ezért néhány szál nincs elvarrva, néhány stáblistán szereplő színész snittje a kosárban végezte, a civil szereplőkről nem is beszélve. (Egy rimaszombati roma nővel például felvettek egy komplett szülési jelenetet, ami végül nem került bele a filmbe, az ide-oda utaztatott statiszták pedig pár másodpercig láthatóak a vásznon). 

Új csillag születik? 

Mindeközben egy amatőr szereplő, bizonyos Simona Boledovičová leiskolázza a társproducer-főszereplőt. Nem feltétlenül azért, mert jobban teljesít Aňa Geislerovánál, hanem mert új arc a vásznon. Geislerová már annyi filmben játszott, hogy a néző a karakter helyett inkább a tapasztalt színésznőt látja, aki pontosan tudja, mikor milyen hangsúlyt, gesztust, csendet kell alkalmaznia. Ez a profizmus nem feltétlenül megrendítő. Boledovičová viszont olyan természetességgel van jelen élete első filmjében, ami nem tanítható a színészmesterség órákon. Egyszerűen csak létezik a kamera előtt, és pont ettől válik minden megszólalása hitelessé. Arcának rezdülései, bizonytalansága, olykor makacs hallgatása olyan érzelmi igazságot közvetít, amelyet profiktól is ritkán látni. 

Egy veterán szereplő

A másik fontos alakítás Mokos Attiláé, aki egy flegma, érzékelten, ám befolyásos orvost játszik. Ha kevés a roma nőknek ötezer korona „kárpótlás” a sterilizálásért, akkor kapjanak húszezret – mondja kollégáinak lazán, ebéd közben, a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel. (A nyolcvanas évek közepén a havi fizetések 1400 korona körül mozogtak nálunk, és egy tévékészülék 12 ezerbe került). Ha pedig nem sikerül teljesen elvágni a vezetéket, és a nő ismét teherbe esik, akkor mondjuk azt, hogy csoda történt. Mokosnak pár jelenet is elég, hogy megmutassa azt az időszakot, amikor az állam döntött a nők testéről, illetve arról, kinek hány gyermeke lehet. 

Profi stáb, apró kérdőjelek

A forgatókönyvet hazánk talán legelismertebb szakembere, Marek Leščák közreműködésével maga a rendező írta. Tanácsadóként segítette őket Elena Gorolová roma emberi jogi aktivista, aki a roma nők jogellenes sterilizálásának felderítésével foglalkozik, és több mint tizenöt éven át harcolt Csehországban azért, hogy az állam kártérítést fizessen nekik. Ő maga is kényszersterilizáción esett át 1990-ben, második fia születése után. 

A Prameň legfontosabb kérdése végső soron nem is az, hogy mit mond a múltról, hanem az, hogy miként akar beszélni róla. Ivan Ostrochovský, aki Kerekes Péter rendező filmjeinek producereként megtanulta, hogy civilekkel is bátran forgathat, ügyesen párosította össze a profizmust az istenadta tehetséggel. Ugyanakkor látványosan törekedett arra, hogy ne ítélkezzen hangosan. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem veszít-e valamit a morális erejéből ez a történet. 

Én úgy érzem, igen. Nem azért, mert a film szép. A szépség önmagában nem hiba. Juraj Chlpík képei valóban lenyűgözők, a kompozíciók átgondoltak, a vizuális világ következetes. De éppen ez a szépség válik időnként akadállyá. Olyan tragédiát látunk, amelynek nyersességét mintha folyamatosan megszelídítené a forma. Márpedig vannak történetek, amelyeknek nem szabadna kényelmes nézői pozíciót hagyniuk.

A Prameň ennél fontosabb film is lehetett volna. A legnagyobb művek képesek arra, hogy ne pusztán elmeséljenek egy történetet, hanem sebet ejtsenek a nézőn. A Prameň ehelyett inkább óvatosan karcolja ezt a sebet.