A Kádár-rendszer krimije

Ez a magyar krimi persze nem hasonlítható össze a kor nyugati bűnügyi filmjeivel. Szerencsére. Sokkal többet sikerült ugyanis megjeleníteni benne: egy deformált társadalom lelkületét, működési elvét, visszásságait. A Kádár-rendszert, ahol a pénz ugyanúgy eltorzítja az emberek lelkét, mint az úgynevezett hanyatló kapitalizmusban. Hiába az alapos szocialista nevelés, az emberek mindenütt egyformák. A megmondó elvtársak észre is vették ezt a tanulságot, annak idején a legtöbb kópiából kivágták azt a jelenetet, ahol a főhős felrobbantja magát. A nézőközönség egy része robbanással, másik része robbanás nélkül látta a mozikban az 1982-ben készült filmet, attól függően, hogy az ország mely részén éltek.

A történet meglehetősen egyszerű. Egy taxisofőrtől két elegáns, idősebb hölgy ellop tízezer forintot, azt az összeget, amelyet hősünk adósságának visszafizetésére gürcölt össze hosszú évek alatt. A tolvajokkal szemben, akik, mint kiderül, profi bűnözők, reménytelennek látszik törvényes úton keresni az igazságot. A taxisofőr ezért kénytelen alvilági módszerekhez folyamodni. Hamisít, túszt ejt, zsarol, egyre durvább akciókat eszel ki, minek során rájön, milyen flottul működik ez a „modell”. Ahol a rendőrség becsődöl, ott a törvényesség határát átlépő módszerek gond nélkül érvényesülhetnek. A taxisofőr visszaszerzi a pénzt, lebuktatja a csalókat. A győzelemnek azonban ára van. A Dögkeselyű nyilván azért nem tetszett a szocialista kultúrpolitika megmondóembereinek, mert a főhőse nem önszántából lép a bűn útjára, hanem kényszerből, mert nem bízik az igazságszolgáltatásban. Az események olyan realisztikusan, magától érthetődően következnek egymásból, hogy a néző egy idő után már nem is csodálkozik a fejleményeken. Pedig az lenne a logikus, hogy igazságérzete, erkölcsi érzéke és jóérzése is tiltakozzon az ellen, amit a vásznon (képernyőn) lát. Miért szurkol mégis Cserhalmi Györgynek, a taxisofőrnek? Mert szimpatikus a karakter? Mert igaza van, és igazát minden lehetséges eszközzel érvényesíteni akarja? Mert szembeszáll a lassú és bizonytalan kimenetelű szocialista igazságszolgáltatással? A Dögkeselyű című film az erkölcsi dilemmák szokatlan tálalása mellett műszaki szempontból is áttörést jelentett. A magyar filmesek közül elsőként András Ferenc operatőre, a később fényes pályát befutó Ragályi Elemér használta az úgynevezett steady-cam technikát. Az autós üldözéseket is a nyugati profizmus igényével vették fel, Kovács György zenéje pedig szépen kidomborította a fontos jeleneteket. És akkor még nem is beszéltünk a színészekről: Cserhalmi György, Temessy Hédi, Bács Ferenc, Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Hollósi Frigyes, Pap Vera – mindannyian nagyot alakítanak. Perczel Zitát, a Meseautó egykori sztárját ezzel a filmmel csábította haza Olaszországból András Ferenc. És a film akkora siker lett, hogy a csehek remake-et forgattak belőle, Kairóban gumibotozták a mozi előtt sorban álló érdeklődőket, Moszkvában pedig a tömeg szétzúzta a mozit, ahol vetítették. A film nyitóképe Budapestet mutatja madártávlatból. Látszólag nem különbözik más turistacsalogató panorámaképektől, mégis ez az első légi felvétel, amelyen felsejlik a „veszélyes város” képzete. A kicsinyes szélhámosságok, csalások, a merész stiklik dzsungele, ahol meg kell tanulnunk boldogulni, ha nem akarunk alul maradni. Ahol bármi megeshet, ami egy nyugati akciófilmbe is bekerülhet. Ahol mindenki a maga igazának kell, hogy érvényt szerezzen. És ahol az győz, aki kíméletlenebb a másiknál.