A jó tanuló felel

CSILLAG LAJOS

Kovács Ákos legújabb lemeze a 2084 címet viseli, amolyan ízig-vérig időutazásra invitáló korong. Nemcsak a cím utal vissza egy korábbi Bonanza Banzai albumra, de maga a hangzás is visszaröpít minket a nyolcvanas évekbe.

Az év folyamán már kétszer kaphattunk ízelítőt a lemezről videoklip formájában, Előkelő idegen és a Tipikus sztereó címmel. Mindkettőt vegyes érzelmekkel fogadták a rajongók. Voltak, akik azt állították, hogy bizony Ákos saját maga rombolja le személyi kultuszát, és mindazt az elismerést, amelyet munkássága során felépített.

De ha már „sztereókról” beszélünk, nézzük az alkotó álláspontját. Ákos egy rádióinterjúban maga is elmondta, hogy milyen jókat derült az egyes hozzászólásokon. Saját meglátása szerint ugyanis két- fajta vélemény alakult ki a fent említett dalokról. A „sokadik hallgatásra sem tetszik” és a „sokadik hallgatásra már megtetszett”. Ennek ellenére mégsem kér mást, mint hogy legyünk türelmesek, üljünk le, és adjunk időt magunknak, illetve a lemeznek, ezáltal teremtve lehetőséget annak megértésére.

„Na, nem tudom”– kalapálok közben ujjaimmal az asztalon, mint egy tanácstalan tanár, aki azon hezitál, hogy most küldje-e helyére, vagy írjon be egy elégtelent annak a diáknak, aki nem készült.

Első hallgatásra én is azok közé tartoztam, akiket ledöbbentett a Tipikus sztereó (meg az egész lemez) hangzásának pongyolasága, ugyanakkor az is, hogy a szöveg néhol mennyire jól konstruált. Azonban, ha a mélyen tisztelt művész úr nem magyarázza el, hogy ez a dal csupán paródiája a napjainkat élő elektromos zenének, akkor nem valószínű, hogy a homlokomra csapok. És itt keveredik ellentétbe saját magával Kovács Ákos. Ha a szóban forgó kiadvány, egy „koncepciós” lemez, tehát a dalok tematikailag kapcsolódnak egymáshoz, és ez az egész koncepció elsősorban amolyan főhajtás a letűnt korok „dicső hangzása” előtt, akkor vajon miért kerülnek kakukktojások a sávok közé?

Nem véletlenül öröklődött át a színtiszta szintetizátoros hangzás olyan elenyésző mennyiségben a mai zenébe. Az ilyen hangok egy idő után sérteni kezdik az ember fülét, unalmassá, üressé válnak. Mindaz, ami a 2084-et jellemzi az ez: hosszú, kitartott dallamok, amelyekből hiányoznak azok a frappáns technikás megoldások, melyek Ákos dalait jellemezték, és számomra hallgathatóvá tették. Ez az ember mindig képes volt megújhodni, ami most nem sikerült annyira.

Néha belekap olyan tematikákba, amelynek megértéséhez szükségeltetik némi olvasottság, hogy szövegeivel tudjunk valamit kezdeni. Erre példa lehet a Szindbád dala, vagy most a 2084. Azonban ez az album egy újabb példája lehetett volna annak, hogy az elektronikus zene és a gondolatiság képes együtt, egyszerre működni. Ez most szintén nem sikerült.

A jó tanulók is kaphatnak elégtelent néha.