A hatalom orgiái

Nagyon nehéz filmként értékelni a Disznót, ebben az esetben ugyanis az, hogy mi ez a mozi, szinte teljesen kitakarja, hogy milyen. Bevezetőnek, röviden talán annyit: tudatosan, kimaxoltan hatásos munka, amely arra a másfél órára a székhez szegezi a nézőt, és utána is nehezen ereszti. Persze, hogy ki mit visz magával ebből a hangsúlyozottan fikciós politikai thrillerből, amelyben minden hasonlóság megtörtént eseményekkel, élő és holt személyekkel csakis a véletlen műve, az más kérdés.

Soltész Árpád oknyomozó újságíró azonos című (hangsúlyozottan fikciós) regénye, amelynek két történetszálát a fiatal szlovák forgatókönyvíró-rendező páros filmre vitte, eleve felvetett bizonyos dilemmákat. Például azt, hogy a legkisebb magashegység lábánál meghúzódó festői kis ország politikai elitjét átitató korrupcióról, a struktúrák minden szintjébe behatoló bűnözésről látleletet adva a szerző egyrészt pontosan azonosíthatóan a hazai közélet szereplőiről és botrányairól mesél, másrészt pedig olyan összefüggéseket, történeteket sző a könyvbe, amelyekről még a viszonylag jól tájékozott olvasó sem tudja eldönteni, hogy az írói fantázia termékei-e, vagy bizalmas, ilyen-olyan okok miatt korábban nem publikált, de hiteles háttér-információk. Persze, így (is) működik a fikció.

Ugyanakkor nem mellékes, hogy maga a médium eleve szűrő. Soltész regényét bestsellerként jegyzik a szlovák könyvpiacon, bármit is jelentsen ez az adott műfajban; tippem szerint néhány ezer olvasót. Valószínűleg többségében olyan olvasót, aki a szlovákiai társadalmi-politikai viszonyok kritikus követése felől jutott el ehhez a szövevényes, sok szálat és sok szereplőt mozgató, helyenként nehezen követhető regényhez. Mariana Čengel Solčanská és Rudolf Biermann filmje három héttel a parlamenti választások előtt került a mozikba, sorra dönti a nézettségi rekordokat, eddig legalább 250 ezren váltottak rá jegyet. Az azonosítás, a megfeleltetés, a felismerés – a valós és a filmbeli tények összekapcsolása – ilyen-olyan mértékben nyilván minden nézőben elindul. Azt viszont megbecsülni sem merem, hányan nézték ezt a mozit – egy borzasztó, újkeletű magyar műszóval élve – alapvetően nyomorpornóként. Persze, így (is) működik a film.

A Disznó elsősorban azoknál talál be, akiknek eleve meggyőződésük, hogy: 1. a világot „a három P” mozgatja (a nyomdafestékre való tekintettel mondjuk úgy: a nemi ösztönök, a pénz és a politika); 2. a politika menthetetlenül szennyes dolog, mire a mocsokban gázolva valaki hatalmi pozícióba ér, el is veszti minden kapcsolatát a normális társadalommal. Ennek megfelelően ebben a modellben a meg nem nevezett kis ország semmiféle erkölcsöt nem ismerő politikai elitje a szex, a lenyúlás, a gátlástalan hatalomgyakorlás arany háromszögének orgiáját üli. 

1999-ben egy férfi felszed egy szőkét egy bárban. Hétköznapi történet lehetne, ám a férfi szépreményű, ambiciózus politikus, a szőke meg csak 14, ráadásul az aktusról videófelvételt is készített egy maffiamódszerekkel dolgozó vállalkozó. Aki nem akar semmi rosszat, csak annyit, hogy a megszorongatott képviselő alapítson saját pártot, nyerjen választásokat, aztán legyen nyugalom, virágozzon az üzlet. És lőn: a kiszemelt vezető bejelenti a pártalapítást, meghirdeti a szociális állam programját, 2012-ben pedig megnyeri a választásokat, amit egy üveg kólával ünnepel meg. Ismerős? Itt most Bobónak hívják. A támogatóját pedig, aki később egyebek mellett luxuslakást és csinos barna asszisztenst tol (anti)hősünk alá, Lolo Wagnernek.

Ha mondjuk pusztán a miniszterelnök maffiakapcsolatai nem érnék el az ingerküszöbünket, és nem hőkölnénk hátra, amikor Wagner kis csicskása, a folyton a háttérben sündörgő Ňuňu a cselekmény egy pontján a mikrofonok mögé penderülve azt mondja, „ennek az országnak a belügyminisztereként...”, akkor a másik szálon elindul egy szintén ismerősnek tetsző történet, amely minden jóérzésű embert letaglóz. Két fiatal lány kisebb drogos vétségek miatt bekerül a Solis nevű reszocializációs intézetbe. Az igazgatónő (a figurájában két, a sajtóban sokat ragozott nőalak körvonala mosódik össze) Wagner megbízható társa: amellett, hogy a lányok profilját kompromittáló helyzetek megteremtésére használja, friss húst is szolgáltat a hatalmon levőknek, többek között az ország szociális miniszterének. Az sem gond, ha az áru nem marad épségben, egészben, a kármentés csak egy további megoldandó feladat. 

Az alkotók becsületére legyen mondva: megvonják a sokkolás határát, nem kéjelegnek öncélúan a brutális jelenetekben. Van, hogy egyszerűen becsukódik egy ajtó. Van, hogy kinyílik, aztán csak árnyékokat látunk, lövés és puffanás hallatszik. Mert elérünk erre a pontra is, amikor kimondatik, hogy a Wagner politikai kapcsolatait vizsgáló, a reszoc ügyeibe is belefonódó újságírót el kell hallgattatni. A kedvese csak járulékos veszteség. Két éve ez is olyan forgatókönyv, amit a valóságból ismerünk.

Mindamellett, amiről eddig beszéltünk, van a Disznóban még egy nyugtalanító elem. Három alkalommal, három exponált ponton (a legelején, a legvégén, valamint Ondro és kedvese egy idilli jelenetében) bukkan fel idézet egy híres ókori szövegemlékből, a behisztuni sziklafeliratból, amely egyébként I. Dareiosz perzsa király hatalomra jutásának, hódításainak történetét meséli el. A történelmi kontextus a filmben nem adott, pusztán töredék hangzik el: nem volt olyan ember, sem perzsa, sem méd, aki szembe mert volna szállni Gaumatával, a varázslóval, olyan nagyon félték, mert sokakat elpusztított; senki sem mert szólni ellene, míg nem jöttem én, Dareiosz. Első, második, harmadik hallásra is tisztán tételeződik a kulcsszó, a félelem... míg eszünkbe nem jut, hogy erre a szövegre mint a politikai píár egy korai szép példájára szoktak hivatkozni a történészek. Gaumata nem létezett, végképp nem volt varázsló, ellenben Dareiosz a hatalomra törve Gaumata várában megölette azt az ellenfelét, aki (a források bizonytalanok) a perzsa trón jogos várományosa lehetett. Aztán utóbb jobbnak látta, ha megideologizálja a tettét, és egy hősi, bátor kiállás, a megmentő történetét véseti kőbe. Abba már jobb bele sem gondolni, hogy ha így, akkor mi most hogyan... 

Rendező és forgatókönyvíró: Mariana Čengel Solčanská, Rudolf Biermann. Operatőr: Ivan Finta. Szereplők: Jozef Vajda, Marko Igonda, Dano Heriban, Gabriela Marcinková, Diana Mórová, Braňo Bystriansky és mások.