A falu szája, a falu lelke

A falu rossza Tóth Ede leghíresebb munkája. A Nemzeti Színház 1874. évi pályázatának győzteseként került először a közönség elé, és zajos sikert aratott, amiben nem kevés érdeme volt Blaha Lujzának és Újházi Edének, a kor két ünnepelt csillagának. Azóta rendszeresen előveszik, legutóbb a Mohácsi testvérek vették kezelésbe, azaz írták át radikálisan, mai színházi nyelvre a meglehetősen naiv történetet.

Sándor, a falu rossza Tercsit szereti, de hiába, mert a lány ejti őt, csak addig flörtölt vele, amíg szerelme, Lajos katona volt. Tercsi húga, Bo-riska titokban imádja Sándort, aki észre sem veszi őt, sőt a fondorlatos bakter tanácsára jelenetet rendez Tercsi és Lajos eljegyzésén. A kis performansz balul sül el, a fiú vállon lövi a lányt, amiért börtönbe kerül. Pista bakter egyébként a Sándorba szintén szerelmes Rózsit is arra biztatja, tárja fel érzelmeit a legény előtt. Rózsinak nehéz a dolga, mert szájára vette őt a falu, hivatalosan ő a helyi cafka, pedig valójában nem csinált semmi rosszat. Amikor Sándort egy év után kiengedik a börtönből, először Rózsi környékezi meg, aztán Boriska. Mindkét lányt elűzi, mert még mindig Tercsiért dobog a szíve. El akar bujdosni, de a határban találkozik Boriskával, aki szerelmet vall neki, aztán az elutasítás hatására vízbe veti magát. Sándor kimenti a lányt, és immár boldog párként, kéz a kézben térnek vissza a faluba.

A szerző nem igazán döntötte el, hogy zenés tragikomédiát vagy zenés balladát akar-e írni. Azt viszont vállalta, hogy képet fest a kiegyezéskori magyar vidék paraszti társadalmáról, játékba hozva a kor jellegzetes figuráit: a falusi bírót, a kikapós menyecskét, a pletykafészek öregasszonyokat, az ármánykodó bajkeverőt, az érzéseit italba és duhajkodásba fojtó macsó legényt és az érzéseit szemérmesen titkoló leányt. Elnagyolt karakterek ezek, ám úgy tűnik, korunk színházi emberei némi furfanggal modernizálni tudják őket. Ezek a típusok ugyanis ma is ott élnek minden magyar faluban.

Az újvidéki Puskás Zoltán gyakorlott rendezőnek számít a zenés műfajban, bátran el tud rugaszkodni az alapanyagtól, ha a helyzet úgy kívánja. Tudja, hogy a népszínmű manapság nem nagyon él meg másképp, mint parodisztikusan elrajzolva vagy nagyon komolyan véve, illetve a kettő kombinációjaként. Ez a harmadik út a legnehezebb, és Puskás ezt választotta a kassai Tháliában. Egy dráma bontakozik ki a szemünk előtt, jobbnál jobb gegekkel, gesztus-poénokkal fűszerezve.

A „felmutatás” igyekezete már abban is megnyilvánul, hogy (a Tháliában talán először) hosszú kifutó szeli át a nézőteret, amelyen a főbb szereplők úgy sétálnak fel-alá, mint valami mólón. (A vízbe ugrós jelenetben ez a funkció kiteljesedik.) Hangsúlyozottan „szerepelnek”, rajtuk a falu szeme. A falu pedig mi, nézők vagyunk. A második felvonásban van tíz perc, amikor valamiféle boszorkányság, mágikus befolyásoltság, hókuszpókuszos hipnózis hatása alatt működnek a szereplők. Pont a kulcsfontosságú történések idején. Ez a remek jelenet kicsit a Pintér Béla Társulat színházi nyelvére emlékeztet; kíváncsi vagyok, hogyan fogadja majd a 21. századi szlovákiai magyar falusi közönség. Úgy sejtem, pozitívan.

Az előadás legnagyobb erénye, hogy rendkívül pörgős. Az ember csak kapkodja a fejét, és mire úgy-ahogy átlátja a viszonyokat, megszokja, hogy hol nevetnie kell, hol pedig megrökönyödnie, már vége is az első felvonásnak. Az általam látott nyilvános főpróbán a nézők a lámpagyújtás után legalább egy percig mozdulatlanul ültek, nehezen fogták fel, hogy szünet következik.

A másik komoly pozitívum a kortalanság finom érzékeltetése. Ebben a rendezőnek nagy segítségére volt a zeneszerző Lakatos Róbert, aki kurrens világzenei köntösbe öltöztette Tóth Ede dalszövegeit, valamint a jelmeztervező Ledenyák Andrea, aki stilizált népi viseletet adott a szereplőkre. A látvány és a zene szépen kiegészíti egymást.

Sándort, a falu rosszát az a Nádasdi Péter alakítja, aki a Barackliget című szlovák filmben már megmutatta, hogy kell részegen duhajkodni és reménytelenül epekedni. Most egyszerre félelmetes és szeretni való, a körülmények áldozata és önsorsa elrontója. Az őt titokban imádó Boriska, Dégner Lilla olyannyira leplezi érzéseit, hogy a nézők is csak Sándorral egyszerre kerülnek képbe. A társulatban a nők közül ő énekel a legjobban, nyilván nem véletlen, hogy az előadás korrepetitora is ő volt. Rab Henrietta és Madarász Máté karakterei (Tercsi és Lajos) nem kínálnak túl nagy teret az önmegvalósításra, a két színész korrektül teljesíti feladatát. A pletykás asszonyok, azaz Varga Szilvia, Varga Lívia és Latócky Katalin viszont brillíroznak, öröm nézni őket, amikor hármasban elemzik a helyzetet. Bocsárszky Attila szintén hálás szerepet kapott, ő a bajkeverő Pista bakter, aki a feszültséget hivatott oldani a színpadon. Ezt a karaktert könnyű túljátszani, Bocsárszky szerencsére a tűréshatáron belül marad. A bírót játszó Pólos Árpádnak néha kissé gyors a tempó, a „kikapós” Rózsi, Szabadi Emőke pedig talán picivel szendébb a kelleténél, bár azért neki is van egy boszorkányos jelenete. Mert ha valakit egyszer a szájára vesz a falu, az, ha megfeszül, se bírja megváltoztatni a közvélekedést. Ismerős, nemde?