A drámai 56-os helyzet

Július elején érkezett szerkesztőségünkbe a felhívás a Csemadok Kassai Városi Választmányától, melyet a lebonyolítással bíztak meg. Ebben az állt, hogy augusztus 15-i határidővel várnak drámákat hazai magyar szerzőktől az 1956-os hősök tiszteletére, a szlovákiai történések, reakciók hangsúlyozásával. Mondhatjuk tehát, hogy a potenciális szerzők rendelkezésére álló idő rövid volt. Ezt némiképpen árnyalja, hogy már tavaly nyáron szóba került a pályázat, de csak az idei nyár elejére vált biztossá, hogy a magyar félnek lesz rá anyagi kerete.

A kiírásban az is szerepelt, hogy a főkonzulátus egy, a Thália Színház pedig két pályaművet díjazhat. Nos, előbbi elismerését Tarics Péter, az utóbbiét pedig Csáky Pál és Krausz Tivadar kapta meg. A három dráma felolvasóest formájában kerül a közönség elé október, november és december folyamán. Fogács Milkóst, a Thália Színház dramaturgját arra kértük, értékelje szakmai szempontból az alkotásokat.

„Tarics Péter szövege, a Tanúságtétel, (i)gazság, végítélet egy tipikus reprezentatív, protokolláris mű, amely valamilyen konkrét alkalomra, jubileumra, ünnepségre szokott készülni. Mindenképp elismerésre méltó viszont az az alaposság, amellyel a szerző belezsúfolta negyven oldalba 1956 egész történetét. Hatalmas kutatómunkát végzett, és a szlovákiai eseményeket is hozzárendelte a történethez. A darab jelentősége leginkább abban áll, hogy a hallgatóság felelevenítheti ismereteit 1956-ról, és megtudhatja, hogy ezzel párhuzamosan mi történt, illetve mi nem történt nálunk. A drámai szituációk komponálása azonban már nem igazán sikerült a szerzőnek” – mondta el a dramaturg. Tarics Pétert egyébként az utóbbi időben a Boráros Imre Színház házi szerzőjeként ismerhetjük, főleg monodrámákat ír. Egy nemzeti öntudatra ébresztő, kinyilatkoztató, küldetéstudatos, az időben jó néhány évtizedet visszalépő színházeszményt vall a magáénak.

Az irodalmárként rendkívül sokoldalú Csáky Pál több drámát is jegyez. Ez a mostani, a Ballada a szabadságról egy család története, amelyen végigzakatol a történelem. „A főszereplő nő első férje a második világháborúban hal meg, második férje az 50-es évek szövetkezetesítésének esik áldozatául, a lánya kommunista lesz, a fia pedig 56-ban hal meg. Minden kataklizma idején történik velük valami, ami emberáldozattal jár. Szóval ez egy modellértékű történet, de süt belőle, hogy Csákynak meglehetősen régimódi elképzelései vannak a színházról. Itt már akadnak színpadi konfliktusok, szemben állnak egymással bizonyos elvek és eszmék, de a szereplők nem hús-vér figurák, inkább szócsövek” – véli Forgács Miklós.

A Thália dramaturgja a harmadik művet, Krausz Tivadar A kutya halála című drámáját tartja a legizgalmasabbnak. A legegyénibb hangú hazai magyar szerzők egyike az utóbbi időben az irodalom peremvidékére került, nagyon ritkán publikál, úgyhogy első drámája egyfajta visszatérésnek is felfogható. „Egy második világháborús hadifogoly hazafelé tartva talál egy szovjet harci kutyát, amelyet tankok felrobbantására képeztek ki. És mivel a nagyanyja és az édesanyja orosz, szót tudnak érteni az ebbel. Aztán sok minden történik a férfival. Filmesként dolgozik, magas pártkörökbe kerül, szovjet elvtársakat kísér, majd kegyvesztett lesz, mert a felvidéki jogfosztottakat képviseli és a kitelepítések ellen próbál tenni. Az ő történetével párhuzamosan a kutya szemszögéből is látjuk a világot. Ez az abszurd látásmód nagyon érdekes, de a szöveg túlságosan epikus. Érezhető, hogy a szerzőnek nincs tapasztalata a drámai formákkal.”

Forgács Miklós számára a pályázatnak két tanulsága van. Az első az, hogy egy jubileum vagy előre megadott téma nem mozgatja meg a szerzők fantáziáját. Azok, akik a drámai műnem iránt érdeklődnek, szívesebben hoznak saját témát. Ráadásul nálunk kevés írónak van komplex színházi víziója. Ezt bizonyítja a tavalyi komáromi librettópályázat is, amelyre négy mű érkezett, és közülük is csak egy felelt meg a kiírásnak.

A második tanulság, hogy aktívnak tekinthető színműíróink színházról alkotott képe nem a legkorszerűbb. Érződik, hogy nem ismerik közelről a mai színházi irányzatokat, trendeket. „Mostanában megint azt a korszakot éljük, amikor nem elsősorban az íróasztal mögött, írói magányban született szövegek kapnak teret a színpadon, hanem azok, amelyek egy konkrét színházi stábbal együttműködve alakulnak” – állítja a Thália Színház dramaturgja.

Szükséges némi „utómunka” ahhoz, hogy a három díjazott darab közönség elé kerülhessen. A felolvasó színház jellegéből adódóan bele kell férniük egy-másfél órába, ezért húzni kell belőlük, alakítani kell rajtuk.