A csavargó dala Ukrajnáért

Egyetlen célja: megszólítani mindenkit, akinek helyén a szíve, és nem közömbös az emberiség sorsa iránt.

„Nem nagy szavak ezek, és a közhelyeket is mellőzni szeretnénk” – mondja Eric Weinrib, a másfél órás zenés dokumentum egyik rendezője. A másik, Nate Pommer szerint azt szeretnék, ha a film megszólítaná mindazokat a nemzeteket, amelyek az együttesben is képviseltetik magukat. Az afrikai és az ázsiai zenészek mellett ugyanis ukrán és orosz tagja is van a Gogol Bordellónak.

Eugene Hütz, az együttes frontembere is ukrán, egyik nagyapja révén még magyar gyökerei is vannak. A Skorpió és az LGT dalai közül ma is tud nem egyet – magyarul! Hütz apja az első ukrán rockegyüttesek egyikében gitározott, Eugene (sokaknak Evzsen) kamaszként furnérlapból készített magának gitárt, konzervdobozokból eszkábált különleges dobfelszerelést, közvetlenül a csernobili katasztrófa után döntötte el, hogy Amerikában alapít együttest. Hat hónapig várt arra, hogy családjával együtt, 1989-ben megkapja a politikai menekült „bélyeget”, s elhagyhassa hazáját és szülővárosát, Kijevet. Lengyelországon, Ausztrián és Olaszországon át jutott ki Amerikába úgy, hogy közben két évig hol az egyik, hol a másik országban alkalmi munkákból élt. Vermontban aztán új otthonra lelt. De ott is csak egy időre, meséli a filmben, majd hozzáteszi: minden vágya az volt, hogy New Yorkba kerülhessen. Angolul akkor még csak annyit tudott, hogy Sex Pistols és Dead Kennedys, ma viszont már folyékonyan beszéli a nyelvet.

A New York City-beli Joe’s Pubban kezdett el zenélni. Első nagy koncertjét, már a Gogol Bordellóval, a Central Parkban adta. Többnemzetiségű együttesének ecuadori, ázsiai és fehérorosz tagja is van.

A két rendező, amint azt Karlovy Vary idei fesztiválján megtudtam, tíz évig gyűjtötte az anyagot a filmhez, az interjúk viszont egészen frissek. Olyan a film, akár egy road movie, hiszen koncertről koncertre követjük a Gogol Bordellót. Az első kockákon magyarországi autópályán haladnak Ungvár felé, onnan pedig Kijevbe. Eugene Hütz ott nőtt fel egy iparnegyedben. Nyolcadikos korában már az iskola igazgatója is tudta róla, hogy szovjetellenes családban nőtt fel.

„Apám imádta a rockot, nyugati bandák zenéjét játszottuk fel röntgenlemezekre, s mivel Kijevben információs vákuumban éltünk, naphosszat a BBC adását hallgattuk. Rengeteg problémánk volt ebből adódóan. Rendőrségi kihallgatásokra jártunk.”

A család nem tudott meglenni zene nélkül.

„Nagyapám úgy játszott a harmonikáján, hogy beleremegtek a falak. Fantasztikus muzsikus volt. Ha más országban él, sorra adja ki a lemezeket. Ukrajnában erre nem volt lehetősége. A zene igazi dinamit, ezt tőle tanultam meg. Ha jól csinálod, óriásit robban.”

Amerikában valóságos zenei tűzijáték a Gogol Bordello muzsikája. New York, Washington, Cincinnati, Chicago tombol a koncertjein. De Rio de Janeiro, Tel-Aviv és Bangkok is. 2002-től, az első amerikai turnétól kezdve szerte a világon óriási sikere van az együttesnek.

„Ha a zene meg tudná változtatni a világot, már rég paradicsomban élnénk” – vélekedik Hütz.

Időbe telt, míg gyökeret eresztett az Újvilágban. Ma is sokan hiányoznak neki Kijevből. Az otthon maradt rokonai, barátai, egykori barátnője, zenésztársai. De ahogy egyre közelebb került nagy álmához, hogy a pop-rockot az óceán túlsó partján is egyesítse a folklórral, ami az ő esetében egyértelműen a cigányzenét jelenti, elcsitult a lelke.

A film világpremierje az amerikai Tribeca Fesztiválon volt. Hogy Karlovy Vary seregszemléjére is eljusson az alkotás, szívügyének tartotta Eugene Hütz, hiszen szereti a cseheket, ahogy a szlovák és a magyar közönséget is. Prágába ugyanolyan örömmel jár koncertezni, mint Budapestre.

„Közép-Európában azért szeretem a közönséget, mert nekik nem kell megmagyaráznom semmit. Van egyfajta lelki rokonság köztünk. Nyugaton újra és újra el kell hitetnem az emberekkel, hogy az orosz mitológia egyszerűen nevetséges. Akárcsak az orosz stratégia. Mert nincs olyan. Nem is volt soha, csak üres erőfitogtatás.”

Hütz az orosz–ukrán háború kitörése óta folyamatosan arra kéri a világot, hogy támogassa Ukrajnát. Amerikai zenésztársai, Les Claypool és Sean Lennon dalt írtak Volodimir Zelenszkij tiszteletére The Man with the Iron Balls címmel.

„Megkértek, hogy énekeljem el. Beleírtam pár sort, és elénekeltem. Kérés nélkül komponáltak nekem egy számot. A Ministry együttes tagjaival csak távoli barátok vagyunk, de amint megtudtam, hogy a koncertjüket az ukrán himnusszal kezdik, az ukrán zászló pedig végig ott lobog a színpadon, azonnal megköszöntem nekik. A popénekesek nem ilyenek. Ők késve kaptak észbe. A háború kitörése után hét-nyolc hónappal álltak ki Ukrajna mellett. Patti Smith az egyetlen kivétel. Ő rögtön karitatív koncerteket adott. Azt sajnálom csupán, hogy bármekkora hatalma is van a zenének, a helyzeten változtatni nem képes. Legfeljebb irányt mutat azoknak, akik a politika sűrűjében eltévelyedtek. De Patti Smithnek nyilván sokkal többen hisznek, mint egy hírolvasónak a televízióban.”

Bátor kiállást képvisel a Csavargó királyok.

„Nincs mitől tartanunk – vélekedik Eugene Hütz. – Az orosz politikusok reakciójától végképp nem félünk. Húsz éve ugyanazon a platformon állunk, és már akkor sem Dosztojevszkij Bordello volt az együttes neve, hanem Gogol Bordello. Mert Gogol is ukrán volt. Veliki Szorocsinciben született, tizenkilenc évesen költözött Szentpétervárra, élete végén pedig Moszkvában telepedett le, mégsem vallotta magát orosznak soha.”

A szerző a Vasárnap munkatársa