14 év után új verseskötettel jelentkezett Parti Nagy Lajos

De ki is ez a Dumpf Endre? A fellelhető magyar telefonkönyvekben nincs ilyen név. Egy 18. századi magyar szomorújátékban igen. Ott egy fűszerkereskedőt hívnak így. Parti Nagy Lajosnál azonban semmi sem véletlen. „Az ember előbb ad nevet, utána gondolkodik – mondja. – Nem hiszem, hogy ez olyan nagyon jó név. Picit beszélőbb, mint lehetne. Főleg az Endrével súlyosbítva. Ugyanis Ady felé nyit. Idővel aztán megszoktam, már nem töprengek rajta. Hihetetlen nagy holdudvara van. Főleg a német irodalomban.”

A szerző munkahipotézise szerint Dumpf Endre kívülről tudja a magyar és világköltészetet. Állandóan idéz, újraír, elront híres verseket. Leginkább azokat, amelyek az őszről és a halálról szólnak. Miközben szerelemmel és szenvedéssel van megpakolva, s rajta a szenvelgés gyémántpora. Túl- és alulemlékezéssel küszködik. Téveszt, összecsúsztat, mint más alkonyodó, alanyi költő. S ami ugyancsak fontos: távoli rokona az Ibusár vasútijegy-kiadónőjének. Dumpf Endre létiparos, innen a kötet címe, a Létbüfé. Őszológiai gyakorlatok, jelzi az alcím – egy kórházkertben látjuk a hőst, a beszélőt, a lírai alanyt, aki „pamparárom” éves, és legfőbb stúdiuma az ősztan. Elsőre gondolhatjuk róla azt is, hogy nem teljesen komplett, költőként pedig dilettáns; később rájövünk, állandóan olyan magasságokba tud emelkedni, amit nincs okunk jelentéktelen költészetnek tekinteni. Nyelvi bakugrásaival különleges élményt nyújt olvasóinak.

A Létbüfé előzménye egy rövidebb, ám nagyon erős Dumpf-ciklus a Grafitneszből, Parti Nagy Lajos előző verseskötetéből. Azt írta tovább az elmúlt tizennégy év alatt. Így kerekedett ki 226 pár- és többsoros plusz egy egész oldalas verssel az új kötet, amely sötétebb, komorabb, mint a korábbi költemények füzére.

„Igazából az utóbbi két évem telt ezzel a kötettel. A versek hetven-nyolcvan százaléka ugyanis készen volt, csak elő kellett venni, dolgozni kellett rajtuk. Nem ezerszer átírni, az sok, nézegetni, tologatni viszont kevés. A kettő között van egy egészen más tevékenység. Ott ülök ezekkel szemben, valami megmoccan bennem, kihúzok, visszaírok, szöszölök. Az ősztoposzt írtam szét egy kórházkertben. Miután megjelent a Grafitnesz, más típusú, versszerű szövegeket nem nagyon írtam, csak ezeket a töredékes, címtelen kicsiket, kézjáráseredményeket. Másfajta versekre ugyanis nem állt rá a kezem. Ezek jöttek. Mindig valami mellett, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy mellesleg. Tudtam, hogy egyszer ebből lesz valami. Hogy ez az anyag meg fog mozdulni. Most úgy érzem, hogy öt-hat év múlva újraíródik, újrakeverődik. Dumpf Endre előveszi majd a jegyzeteit, kihúz, átír, szétír, hozzáír, dolgozik, és abból ki tudja, megint mi lesz. Évente-kétévente ezt csinálni nem lehet. Nem is kell erőltetni. Hagyni kell, hogy magától megszülessen. A vége felé, az elmúlt két év alatt reggeltől estig ezen dolgoztam. Egy gyakorlatilag meglévő, kész anyagon.”

Hogy mit jelent Parti Nagy Lajos esetében a szétírás? Rombolást vagy hozzáépítést? „Fogom a szöveget, szétszedem, és másként rakom össze. A szétírás ilyen értelemben mindig teremtés. Az élet, halál, szerelem mellett pedig talán nincs is még egy ennyire erős toposz a mérsékelt égövön, mint az ősz. Ez engem régóta izgat. Hogy ebben mi van, mit lát bele az én hősöm, mi az a nézőpont, az a tér, amivel hosszú időn keresztül bánni tud, nem unja meg. Tizennégy évig prózát írtam, miközben Dumpf Endre folyamatosan mozgott. Gazdag anyagom volt róla a gépben. Mint ahogy a bányász jöveszti le a szenet, és ott van előtte egy rahedli sötét töredék. Hatszázötven olyan darab volt, ami játszott a pályán, és sanszos volt, hogy megtapad ebben a térben. Aztán egy csomó vers mégis kiesett, és maradt, amennyi maradt. De még mindig nem látom a végét, nincs kizárva a folytatás.”

Dumpf Endre mellett a lehető legszínesebb figurák jelennek meg a kötetben. Figurák, amelyeket a nyelv éltet, s akik hol elomlóan, hol ijesztően-borzalmasan, hol látomásszerűen tűnnek fel az őszi mezőben. Hold Ödönné „babydollban a laborban”, Landang Irén „intimmotozónő”, aki mindig farba adja, Kása Ilonka a kezelőből, Lárva Jánosné ágytálhordozó, Radainé, a vízgyógy-bolond, Duplavé H., akinek ágytál és étel két próbatétel, s még tucatnyi egészségügyi dolgozó, plusz a beutaltak gárdája. Szívre és szívtájékra ható izgalmas figurák ezek, egyszerre szórakoztató és megdöbbentő csodabogarak, akik által regényként is olvasható a könyv. Az élet érzéki szépsége s a halál állandó közelsége lüktet Parti Nagy Lajos verseiben. A költészet Mont Blancja ez, bravúrlíra, amely hol megkínozza, hol boldogítja az embert.