09/11 zenei lenyomata – a nem létező tornyok árnyékában

A terrortámadás zenei „feldolgozásának” számos változata ismert: elég csak John Adams, David Del Tredici, John Corigliano, Steve Reich, Krzystof Pendereczki munkáira vagy az akkor New Yorkban élő magyar Gulya Róbert gitárconcertójára gondolnunk. Mohammed Fairouz negyedik szimfóniája (2012) is ezt a tárgyat választotta: Spiegelman képregényének egyes kockáit zenésítette meg. Az első tétel az új, a terrortámadás utáni helyzettel mint új létszorongatottsággal és az új „normalitással” szembesít. A tévé előtt békésen elalvó családot látunk szeptember 10-én, majd ugyanőket az esemény után, 11-én: a helyzet szinte azonos, és mégis radikálisan más, a létértelmezésben radikális törés állt be. A hármas szerkezetű tétel vad ostinatóit, a berobbanó tragédia erőteljes, szinte szuggeráló rémületét és a zárlat halotti rítust idéző képeit a második tétel narcisztikus önelégültségének analízise követi. Az összetört szívű önimádó feljegyzései címet viselő tétel különös hangzásvilága a tükör és a látvány ellentétére épít, s az én, az identitás, a létezés törékenységére figyelmeztet a maga helyenként groteszk modorában. Az egy nemzet két zászló alatt című tétel harsány indulók giccszenéit ereszti egymásnak (sőt, mintha Glass minimalizmusát is parodizálná, az ismétlés, a nekirugaszkodás, a lassulás, a halkulás-erősödés itt is alaptechnika): a hazafias giccs és a zenei agresszió összecsapásából tényleg az jön ki, amit Spiegelman „katonai skizo-scherzónak” nevez. Az utolsó tétel az örök emlékezet és az évfordulós emlékezet kérdésével foglalkozik. Megvallom, először kissé furcsálltam Philip Glass és Fairouz nevét együtt a CD műsorrendjében: a végletes arányokig letisztult minimalizmus és a radikális eklektika egymásnak eresztésére gyanakodtam, de tévedtem. A két alkotás nem szét-, hanem egybetart, egymást erősítve értelmezi a közös kérdéseket. Glass Versenymű-fantázia két üstdobra és zenekarra című négytételes alkotása elsősorban az üstdob lehetőségeinek zenei kiaknázása szempontjából izgalmas: a dobütés elnyújthatatlansága könnyen állítható szembe az ismétlés mámorába révülő zenekar játékával. A lendületes indítás különösen melodikussá teszi a darabot, a dobütések nehézkedése szinte árasztja a lebontásra vágyó militáns erőt. A legelemibb talán a negyedik tétel vibrálása, melyben a minimális elemekből építkező, de jól elkülöníthető szólamok vitája túllép a Glass-féle technikák helyzetképző konvencióin. Philip Glass: Concerto Fantasy for Two Timpanists and Orchestra, Mohammed Fairouz: Symphony No. 4. Naxos, 2013.