Spanyol-belga őrségváltás az uniós elnökségben

Az EU-elnökségre készülő ország előzetesen mindig megfogalmazza saját tervezett prioritásait, azokat a témákat, amelyekre különösen nagy figyelmet kíván fordítani. Az élet aztán gyakran átírja ezeket az elképzeléseket.
A franciák 2008 második felében látták el az elnökséget, és utólag visszatekintve nyugodt szívvel megállapítható, hogy Nicolas Sarkozy "jókor volt jó helyen". Az augusztusi orosz-grúz villámháború sokkal súlyosabb következményekkel is járhatott volna, ha akkor Franciaország nem tesz hatalmas erőfeszítéseket a konfliktus lecsendesítése érdekében. Ennek a "tűzoltó" munkának a szükségességét senki nem látta előre, és szerencse, hogy éppen akkor egy önmagában véve is jelentős hatalom ült az EU-elnökségben.
Ugyanazon év őszén aztán beütött a nemzetközi hitelválság, és a franciák abban a tekintetben is szerencsésnek mondhatják magukat, hogy rajtuk nem kérhető számon a megoldás hiánya: ők megszólaltatták a vészcsengőt, és megtették az első lépéseket, hogy felrázzák az uniót, tudatosítsák a tagországokban a sürgető közös cselekvés kényszerét.
A franciákat a csehek követték 2009 első felében, és már rögtön januárban beütött az orosz-ukrán gázválság. A prágai kormányzat kezdetben nem ismerte fel az Európát érő következmények súlyát: megkésve, bizonytalanul reagált. Amikor pedig az ingatag cseh belpolitikai helyzet a kormány bukásához vezetett, egyértelművé vált, hogy a cseh EU-elnökség nem a határozott iránymutatás és energikus cselekvés féléveként írhatja be magát az unió történetének könyvébe.
A cseheket követő svédek időszaka alatt sikerült végül tető alá hozni a Lisszaboni Szerződést, amely jelentős intézményi reformokat vezetett be az unióban. Eredetileg Stockholm sem arra készült, hogy még ezzel is neki kelljen bajlódnia. Összességében a svéd elnökség hatékonynak bizonyult, bár időközben a pénzügyi válság súlyos, átfogó gazdasági válsággá mélyült, és tavaly már eljöhetett volna az ideje a távlatosabb kiútkeresésnek is, túllépve azon a tüneti kezelésen, hogy tőkeinjekciókat kell nyomni a gazdaságba.
E távlatosabb elképzelések - a tagállamok közötti szorosabb gazdaságpolitikai összehangolás, sőt a "közös gazdasági kormányzás" gondolata - már a svédeket követő spanyolok fejéből pattantak ki, csakhogy itt a spanyolok "rosszkor voltak jó helyen". A spanyol elnökséggel kezdődött az új, "Lisszaboni Szerződés szerinti" időszámítás. A tagállami csúcsvezetők testületét jelentő Európai Tanácsnak immár egyszemélyi elnöke is van, Herman Van Rompuy volt belga miniszterelnök, aki hatalmas energiával igyekezett mozgásteret kiharcolni magának. A "gazdasági kormányzás" forszírozását illetően lényegében kivette a kezdeményezést a spanyolok kezéből, akik már csak azért is kénytelenek voltak engedni, mert nemzetgazdaságuk nem tartozik a válságot "tulajdonképpen egész jól" átvészelő gazdaságok közé. Éppen ellenkezőleg: a görög hitelválság kirobbanása óta mást sem hallani, mint aggódó hangokat, hogy esetleg a spanyolok is segítségre szorulhatnak. Ezen aggodalmakat mindeddig sikerült visszafogni a határozott hangú cáfolatokkal, de tény, hogy a spanyolok nem tudtak vezérszerepet játszani a "hogyan húzzuk ki Európát a válság sarából" projektben.
Soros elnökként mégis nekik kellett volna megvalósítani olyan terveket, mint például a kockázati befektetési alapok megregulázása, a pénzügyi piacok szabályozása. E téren meglehetősen bizonytalankodtak, és összességében nagy az időbeli csúszás. Igaz, ha a tagállamokból hiányzik a közös cselekvés iránti lelkesedés, akkor a soros országelnökség önmagában semmit nem tud elérni - tekintélye csupán a kompromisszumok fáradhatatlan kereséséből és megtalálásából, az elodázhatatlan teendők tudatosításából fakadhat.
A fő feladathoz, a gazdaság talpra állításához képest mellékesnek mondható, de azért korántsem jelentéktelen témában is begyűjtöttek a spanyolok fekete pontokat több országtól azzal, hogy erőteljesen dolgoztak az EU és Latin-Amerika közeledésén, ezzel részben túlságos megértést tanúsítva például Kuba iránt, illetve hátrányos helyzetbe hozva azokat az európaiakat, akiknek veszélyes versenytársat jelent a latin-amerikai mezőgazdaság és élelmiszeripar.
A spanyolokat követő belgáknak eszük ágában sem lesz rivalizálni Van Rompuyjel. Ellenkezőleg: előre jelezték, hogy lehetőséget kívánnak adni az Európai Tanács elnökének elképzelései kibontakoztatásához, segíteni akarják az új, még helyét kereső funkció intézményes beágyazódását. Ha minden jól megy, ez a beágyazódás a belga elnökség végére, a magyar elnökség kezdetére lényegében már meg is történik. Van Rompuynek a jelek szerint nem csupán a közös gazdaságpolitikai célfeladatok meghirdetésében lesz erőteljes a hangja, hanem a külpolitikában is. Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét, Catherine Ashtont ugyanis egy ideig még alaposan lefoglalják a Lisszaboni Szerződés alapján létrehozandó új európai külügyi apparátus megszervezésének a feladatai.