Ki lesz Romano Prodi utódja?

Első pillantásra a tisztség a legkevésbé sem tűnik irigylésre méltónak. A jelenlegi bizottság nehéz éveket tudhat maga mögött; tekintélyét igazgatási és pénzügyi ellenőrzési fogyatékosságok napvilágra kerülése tépázta meg, befolyását a nagyobb tagországok igyekeznek nyesegetni, ahol csak tudják.

Lehetséges jelöltekből ennek ellenére sincs hiány. Eddig nyíltan ugyan még senki nem jelentette be igényét a posztra, de már elhangzottak az első félreérthetetlen célzások, s az adott esetben az is ilyennek számít, ha valaki nem zárja ki egyértelműen a lehetőséget.

Prodi előzőleg olasz miniszterelnök volt, s a kialakult szokásjog úgy kívánná, hogy helyét most egy kisebb tagállamból érkező politikus vegye át.

Az utóbbi időkben Jean-Claude Juncker luxemburgi, Guy Verhofstadt belga, Anders Fogh Rasmussen dán és Kosztasz Szimitisz görög miniszterelnök, valamint Jean-Luc Dehaene volt belga és Paavo Lipponen volt finn kormányfő nevét emlegetik a leggyakrabban. Közülük eddig csak Lipponen és Szimitisz adta jelét (az utóbbi közvetett formában), hogy érdekelné a feladat.

Egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy a bizottság következő elnöke a jelenlegi vagy volt miniszterelnökök közül kerüljön ki. Sokan elképzelhetőnek tartják például a testület két mostani tagjának, Antonio Vitorino bel- és igazságügyi, valamint Günter Verheugen bővítési biztosnak, sőt Pat Coxnak, az Európai Parlament elnökének a jelölését is, elsősorban az utóbbi években nyújtott teljesítményük alapján.

Az „alternatív” jelöltek esélyeit növelheti, hogy az EU soros elnöki tisztségét ebben a fél évben betöltő ĺrország világosan értésre adta: nem feltétlenül kíván ragaszkodni az első vonalból történő válogatás hagyományához. Álláspontja szerint a jelenlegi helyzetben a bizottságnak nem politikai nehézsúlyúra, hanem hatékony technokratára lenne szüksége, olyanra, mint amilyen Jacques Delors volt annak idején.

Delors-t minden idők egyik legjobb bizottsági elnökeként tartják számon; általános vélemény szerint a bizottság az ő idejében (1985–1995) érte el tekintélyének és befolyásának csúcspontját. Sajátos módon jórészt éppen ez a körülmény vezetett az írek által most feladni kívánt hagyomány kialakulásához, mert a francia eurokrata távozásakor az állam- és kormányfők úgy látták, hogy teljesítményét csak az ő soraikból kikerülő politikus lesz képes megismételni.

Ez a várakozás azonban nem vált be. A Delors-t követő – igaz, eleve kompromisszumos jelöltként választott – Jacques Santer volt luxemburgi kormányfő gyenge kezű elnöknek bizonyult, bizottsága pedig 1999 elején pénzügyi visszaélésekkel kapcsolatos botrányok miatt lemondásra kényszerült. Prodi pedig, bármennyire igyekezett is, nem volt képes akár csak megközelítőleg olyan befolyásra szert tenni, mint francia elődje.

A bizottsági elnök kiválasztása az EU-ban rendes körülmények között is különösen kényes feladat. Idén azonban több ok miatt a szokottnál is nehezebbnek ígérkezik. Az egyik legfontosabb az alkotmányozás körüli bizonytalanság. A decemberi brüsszeli csúcs kudarca után egy időre zárójelbe kerültek az alkotmányos szerződés tervezetének rendelkezései, köztük az, amely szerint a bizottság mellett az Európai Tanács élére is hoszszabb időre választanának elnököt, továbbá létrehoznák az EU külügyminiszteri tisztségét. Ez viszont egyrészt eleve beszűkíti a posztok elosztása körüli alkudozások játékterét, másrészt bonyolítja is a helyzetet, mert mégis csak számolni kell azzal, hogy az alkotmány valamikor – talán éppen a következő bizottsági elnök hivatali ideje alatt – életbe lép.

Emellett a bővítés miatt az új elnököt már nem 15, hanem 25 tagállam fogja kijelölni. Valószínűtlen ugyan, hogy a május 1-jén csatlakozó tíz új tagország bármelyike is eséllyel pályázhatna a tisztségre, de velük a kiválasztási folyamatba is bekerül ugyanennyi új ismeretlen változó.

Végül, döntő jelentőségűnek bizonyulhat a júniusban esedékes európai parlamenti választások

kimenetele. Az Európai Parlamentben (EP) kialakuló politikai erőviszonyokat az alkotmánytervezet szerint is tekintetbe kell venni a bizottsági elnök kijelölésekor. De ettől és az alkotmányozás körüli bizonytalanságoktól függetlenül is, az EP jelenleg legerősebb csoportját alkotó Európai Néppárt máris bejelentette, hogy ragaszkodni fog ennek az elvnek az érvényesüléséhez. Más szóval, ha most is megnyeri a választásokat, csak a konzervatív-keresztény politikai családhoz tartozó jelöltet lesz hajlandó elfogadni.

Ha tehát az EP-választások ezúttal a szocialisták győzelmét hozzák, az Szimitisz, Lipponen – továbbá Vitorino és Verheugen – esélyeit javítja. Néppárti győzelem esetén a kereszténydemokrata Juncker, illetve a keresztényszocialista Dehaene, liberális siker esetén pedig Verhofstadt, Rasmussen és Cox számíthat ugyanerre.