Gondolatok az AfD győzelméről

Az idei uniós választás sok fontos változást hozott a szövetség politikai berendezkedése szempontjából. A német szélsőjobb előretörése ezért sem olyan meglepő.

Az összeurópai jelenség alól eddig egyedül Németország volt kivétel. Az ország szélsőjobbos-populista formációja, a 2013-ban alapított Alternatíva Németországnak (AfD) ugyan ért el kisebb sikereket a keletnémet tartományokban, de országos szinten ez idáig visszafogottabban nőtt a támogatottsága. A párt népszerűségét ugyan megtolta a 2015-ös menekültválság, a formáció viszont egészen egy évvel ezelőttig megmaradt egy mérsékelt, 10 százalék körüli szinten. Népszerűsége nem sokkal volt magasabb a német szélsőbalnál, a szintén keleten erős Baloldalnál (Die Linke).

A jelenség egyébként nem meglepő, a posztszocialista „régióban” a jobboldali formációk a rendszerváltást követően Európa-szerte gombamód szaporodtak, és a ügyesen tudták megfordítani a kommunizmus által balra tolt lakosságot, rájátszva az érzelmi faktorra. Ez a jelenség Szlovákiában is sokáig kitartott, Magyarországon pedig a Fidesz útkeresése bátorította a jobboldali, szélsőjobboldali, nacionalista mozgalmakat, bár ugyanúgy éket is vert közéjük.

A német populista jobboldal népszerűségét több tényező is erősen növelte az elmúlt években. Egyrészt a menekültválság, majd az utóbbi években ismét erőteljesebbé váló bevándorlással kapcsolatos kérdések ismét központi politikai témává váltak, ez pedig megjelent az idegengyűlöletre építő párt népszerűségében is. Ez utóbbi különösen nagy hangsúlyt kapott a választást megelőző hónapokban is. Másrészt, ahogy Kelet-Európa nagy részéből, úgy a német szövetség keleti feléből sem tűnt el a „posztszocialista attitűd”, amit a régióban ugyan a baloldal képviselt, de a német jobboldal sem képes levetkőzni. Az ország ezen része egyszerűen képtelen lépést tartani a Nyugattal, az ideológiák ütközése pedig hosszú távon jobban kedvez a populistáknak, akik jobban tudnak játszani az elégedetlen választók érzelmein.

Bár a párt hagyományosan visszautasítja a szélsőjobboldali és a populista jelzőket, és igyekszik magát a „normális emberek” képviselőjeként lefesteni, a gyakorlati kérdésekben azért messze esnek a politikai fősodortól. A párt egyik társelnöke, Tino Chrupalla nemrég arról beszélt, hogy az Európai Unió „irányított felbontására” van szükség, vissza kell térni a „nemzetek Európájához”, újra kell építeni az orosz kapcsolatokat, és persze ebben az osztrák és magyar elvtársakkal, azaz a Fidesszel is szövetkezni kell.

Ezen tényezők végül – érthető módon – Németországban komoly tiltakozásokat váltottak ki országos szinten is. A németekre ugyanis máig jellemző egyfajta kollektív bűntudat, amit a második világháború vált ki. Ez ugyanakkor, ahogy a jobboldali érzések a baloldali romantikával, szemben áll a náci korszak romantikájával is, ami szintén jelen van a társadalom különböző rétegeiben. A kérdés tehát inkább az, hogy a jobboldal mostani győzelme kitart-e a következő parlamenti választásig, és ha nem is, vajon a tartomány politikai életében milyen változásokat hoz?