Évszázadok óta nem volt példa az egyházfő lemondására

 

Az önként leköszönő egyházfőkön kívül számos pápát fosztottak meg hivatalától, vagy küldtek száműzetésbe. Egyházi krónikák 21 pápát minősítenek hivatalosan vértanúnak, további kilencet szintén a kereszténység mártírjaként említenek. Négy pápa halt meg száműzetésben vagy fogságban, hatot meggyilkoltak. Ketten felkelések során szenvedett sebesülésükbe haltak bele, egy pápát pedig egy leszakadt háztető ütött agyon.    IX. Benedek az egyháztörténet legszégyenletesebb pápája volt. 1045-ben eladta hivatalát a keresztapjának, Gratianusnak, csak hogy megházasodhasson. A kiszemelt nőt azonban nem tudta meggyőzni a házasságkötésről. Így idővel visszatért Rómába.    Gratianus mint VI. Gergely lépett a pápai trónra. Kezdettől fogva nehéz helyzetben volt, mivel köztudomásúan pénzért jutott az egyházfői titulushoz. 1046-ban kénytelen volt lemondani, miután IX. Benedek visszatért Rómába.    V. Celesztin egyszerű remeteként élt, mielőtt 1294-ben pápává választották, hogy véget vessenek a bíborosok közötti viszálynak. Csakhamar kiderült azonban, hogy tudása igencsak hiányos - latinul sem tudott rendesen. Kinevezése után nem sokkal dekrétumot adott ki, amely első ízben tette lehetővé pápáknak a lemondást. Öt hónapnyi pápaság után leköszönt.    XII. Gergely 1415-ben mondott le, hogy véget vessen az évtizedek óta tartó nyugati szkizmának (egyházszakadásnak): a római pápák ez idő alatt több ellenpápával álltak szemben. (Ezek zömének Avignonban volt a székhelye.) Az egyházszakadásnak a konstanzi zsinat vetett véget.    VII. Pius 1804-ben Párizsba utazott, hogy részt vegyen Napóleon császárrá koronázásán. Előtte azonban aláírta lemondási nyilatkozatát, amelyet arra az esetre fogalmazott, ha Franciaországban fogságba vetnék.    XII. Pius állítólag olyan dokumentumot fogalmazott a II. világháború alatt, amelyben kinyilvánította a lemondását arra az esetre, ha a náci Németország esetleg elraboltatná.