„Volt elszánva a halál”

„Két kérdés vetődik föl, a lehető legélesebben. Miért nem mondták meg a szüleim, hogy zsidók vagyunk? Mikor kerül ránk a sor? Hogy igazuk lesz-e majd a valakiknek, az nem merült föl. Hogy lesz-e rá igazi okuk. Az igazi ok ugyanis megvan. Megvan a zsidó szó. Egy ismeretlen nyelven azt jelenti, bűnös. Teljesen világos volt, hogy bűnösök vagyunk. Hogy elkövettünk valami jóvátehetetlent. Vagyis hát követtek el a zsidók, mert én semmire sem emlékszem, a zsidó családom követhette el, vagy még régebbi zsidók, valahogy kiderült, hogy zsidónak lenni családi dolog, ha zsidó a családod, te is zsidó vagy, részesedsz a családi zsidóságból. A zsidó jó szó, sokszor kimondod, és meghozza az étvágyat, összegyűlik a számban a nyál, rossz szó a zsidó, mert félelmetes, olyan, mint egy göcsörtös mutatóujj, mint a boszorkány ujja, ahogy feléd bökdös, vagy pont ellenkezőleg, olyan, mint a csirkecsont, amit Jancsi dug ki a rácson a boszorkánynak, kidugja a csontot, és azzal boszorkány lesz maga is. Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó” — írja Németh Gábor a Kalligram gondozásában közelmúltban megjelent, Zsidó vagy? című könyvében.

Megrázó és nyugtalanító mű. A címben szereplő kérdés önmagában is provokatív. A szerző valósággal nekünk szegezi a kérdést. Legfőképpen azonban önmagának. Nem kínál könnyed szórakozást és kényelmes perceket a kikapcsolódáshoz. Miért is kínálna. Új kötetében Németh Gábor a gyermeklélek poklának egy szeletét tárja fel az olvasó előtt. A lélek pedig, mint azt sejtjük, elég gusztustalan dolog. Ez önmagában még nem avatná az egyetemes magyar prózairodalom kimagasló teljesítményévé, mivel azonban egy nyiladozó értelem tükrében láttatja a beszélő kíméletlenül következetes szembesülését zsidó származásával, valami mégis azt súgja, a kötet legalábbis Németh Gábor életművének egyik csúcspontját jelenti. A szerző nem egészen átlagos gyerekkorából — ha létezik egyáltalán átlagos gyermekkor a maga csapdahelyzeteivel — villant fel képeket. „Aki utazik, halogat, holott mintha az utazás éppen a halál ellen volna orvosság” — mondja a könyv. Ugyanez a kijelentés miért ne lenne érvényes az emlékezésre is? A beszélő, felemlegetésével egyszersmind megpróbálja halogatni a szembesülés szükségét. Eltolja magától, mint valamiféle borzalmat. Túlélő, mint bárki. Nem az a zsidó, aki annak vallja magát, zsidóvá mások szemében lesz az ember, akit annak tartanak, mondanak. „Zsidónak tartják, mint csirkét levágásra” — fűzi hozzá a szerző. Az ilyen kijelentésekből fakadó szemlélettel és felfogással kénytelen szembenézni és megbirkózni.

A szöveg műfaját tekintve sajátos memoárként is értelmezhető, de felfogható tudósításként egy képlékeny lélek kétségbeejtően elhagyatott tájairól is. A beszélő mintegy belefeledkezik gyermekkori énjébe és azonossá válik egykori önmagával. Ilyenkor jelen időbe ülteti át a múltat, mintha az írás révén értelmezhetné. A szerző megpróbálja újra átélni az egykori jelent. A belehelyezkedés rítusa révén azonban az időt kijátszva a jelenkori én is megfertőzi a múltbeli figurát. A gyermekre jellemző megszólalás a szántszándékkal elhibázott mondatszerkezetekkel tüntet. Ez egyben stíluseszköz is az író kezében. Szándékosan hagyja, hogy — szalonképtelen kifejezéssel élve — a tartalom szétfeszítse a formát. Némi esetlegességet kölcsönöz a kifejezésnek, ezáltal az pont jól van elhibázva. Ettől élvezetes.

A mű könnyen befogadható nyelvezete mintha szöges ellentétben állna közölnivalójával, talán ezért kell minden áttekinthetősége dacára is időnként megállni az olvasásában. Folytonosan ingerli a befogadóját, szinte biztos, hogy elolvasása után is gondolatokat ébreszt, és párbeszédet folytat az emberrel. Már-már fondorlatosan egyszerű, mondhatni ártatlan sorai sokáig visszhangot váltanak ki az olvasóban. Épp ezért a szöveget lezáró pont illuzórikus, az összegző írásjelet az olvasó teszi a végére. A könyv mintha csak a szövegben és éppen a végén felbukkanó vetítőgéppel volna azonos, melyből ha kifut a film, üres fénynégyzetet vetít a falra. Csak a lencsére ragadt szöszöket lehet látni, mint a kötetben is szerepel. Nos, a mű valóban döbbent, de egyáltalán nem néma csendet vált ki az olvasóban. Mint akit — hogy idegen tollakkal ékeskedjek — egy könyörtelen tan felfedésével gyötörnek.

Kíméletlenül egyedül hagy önmagunkkal, a sivatagban, ahol csak és kizárólag a vízről lehet szó. Rácz Vince