Visszahozni a jót a régi, háromnyelvű Pozsonyból

VRABEC MÁRIA

Fiatal kora ellenére pedig lassan saját joggal is figyelmet érdemel mint a háromnyelvű Pozsony történelmének és a mai főváros nyelvezetének kutatója, a szomszédos népek írásbeliségére figyelő irodalmár, valamint a városáért tudatosan cselekvő polgár. Ahogy ez egy tősgyökeres pozsonyihoz illik, természetesen magyarul is beszél.

Most doktorandusz a Szlovák Tudományos Akadémián. Mivel foglalkozik?

Azzal, hogyan változott a pozsonyi városi nyelv az évek során. Egy nagyobb projektben veszek részt, amely a szlovákiai városok nyelvhasználatát és a nyelvpolitika társadalmi hatásait méri fel. Két éve dolgozom ott, jelenleg a nyelvi tájképpel, a feliratokkal foglalkozom. Meglepett, hogy Pozsonyban az engedélyező jogszabályok, valamint a sok magyar turista és lakó ellenére milyen kevés a magyar felirat. A munkám egyik célja, hogy felhívjam a figyelmet: a többnyelvűség érték.

A békebeli magyar–német–szlovák nyelvűségtől azért elég messze van már Pozsony. Visszahozható ez?

Ha ugyanaz nem is, de valamiféle reneszánszot épp most élünk. Egyre több angolul vagy németül beszélő külföldi telepedik le Pozsonyban, és sok magyar szót is hallani. A Duna utcában, ahol lakom, különösen, hiszen itt a magyar gimnázium, de egyébként is. Örvendetesen sok a magyar kulturális rendezvény, ez azt jelenti, hogy újra kialakulóban van itt egy igényes magyar réteg.

Édesapja családja igazán az a tősgyökeres pozsonyi polgári família volt, ahol folyékonyan váltottak egyik nyelvről a másikra. Önnek és az öccsének ezt még átadták?

A hangulatát, a hagyomány tiszteletét még igen, de a három nyelv egyenértékű használata már csak a nagyszüleimre volt jellemző. A szüleink leginkább szlovákul beszéltek, csak akkor váltottak magyarra, amikor valamit el akartak titkolni előlünk – például karácsony előtt. Ez a tény, hogy a magyar nyelv afféle titkos nyelv volt, nagyban ösztönzött, hogy kamaszkoromban beiratkoztam a magyar intézet nyelvtanfolyamára. Ez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy ki is tartsak, a magyar irodalom miatt akartam úgy megtanulni magyarul, hogy eredetiben élvezhessem.

Mi volt az, ami ennyire megfogta?

Mindig Közép-Európa érdekelt, valósággal lenyűgözött, mennyi összefüggés van a történelmünk és a kultúránk között. Nagyon korán eldöntöttem azt is, hogy a háromnyelvű Pozsonnyal akarok foglalkozni, ehhez pedig elengedhetetlen a magyarnyelvtudás.

Mi volt a legnehezebb a tanulásban?

Megérteni a nyelv logikáját. Számomra nem volt teljesen idegen, hiszen otthon gyakran hallottam, mégis meg kellett birkóznom vele. Amikor már voltak alapjaim, sokkal könynyebben ment a tanulás, ezért mertem már egyetemistaként beiratkozni a budapesti Balassi Bálint Intézet külföldieknek indított magyar nyelvtanfolyamára. Egy évet töltöttem ott, nagyon érdekes volt, bár az igazi magyar Budapestet csak érintőlegesen ismertem meg, mert többnyire külföldiek között voltam. Csak a hazatérésem után, itt, Pozsonyban éreztem azt, mennyi új lehetőség nyílt meg számomra azzal, hogy ezt a nyelvet is beszélem.

Például?

Magyar filmek, könyvek, színházi előadások, rendezvények, magyar barátok. Ma már az életem része a magyar nyelv, nem csak kutatás közben használom. Mostanában majdnem többet beszélek a barátaimmal magyarul, mint szlovákul, mert a társaságban ők vannak többen, és én gyakorolni is akarom a nyelvet. Nagyon tetszik, hogy folyékonyan váltunk egyik nyelvről a másikra – ez az igazi élő kétnyelvűség.

Ön azonban nem maradt meg a pozsonyi három nyelvnél, a prágai Károly Egyetemen anglisztikát, amerikanisztikát, szlovakisztikát és összehasonlító irodalomtudományt tanult. Ezek már tényleg nagyon tág határok.

Igen, mert világviszonylatban szerettem volna látni Közép-Európát, és egymáshoz hasonlítani az itt élő népek – osztrákok, magyarok, szlovákok, csehek és lengyelek – irodalmát. Ez a kutatásaim egyik nagy területe, a másik terület pedig a Duna-irodalom, vagyis az, hogyan énekelték meg egyes népek a Dunát. Erről írtam a diplomamunkámat is, nagyrészt Budapesten, mert a magyar irodalomban csodálatos művek születtek a folyóról. Nagyon érdekes, mennyire különbözőképpen látják a különböző nemzetek a Dunát: az osztrákoknak egy fonal, amely összeköti a Habsburg-birodalom népeit, a magyaroknak életadó, századokon át hömpölygő folyó, a szlovákok számára pedig határvonal, amely a Tátrával együtt körbekeríti az országot. József Attila fogalmazta meg ezt a legszebben, amikor arról írt, hogy a Duna mindenkié.

Önnek mit jelent a Duna?

Gyerekkorom sétáit, sok gyönyörű verset és máig hatalmas inspirációt. De azt gondoltam, az elméleti, távolságtartó csodálat nem elég, ezért önkéntes is vagyok a Zöld Járőröknél. Ez egy olyan mozgalom, amelynek tagjai rendszeres időközönkét összegyűjtik a szemetet egy-egy partszakaszon vagy a város más részein.

Ez már a városáért felelős öntudatos polgár gondolkodása. Létezik a mai Pozsonyban ez az életforma?

Inkább azt mondanám, hogy újra kialakulóban van, a kávéházi kultúrájával, a ráérős beszélgetéseivel, a mások iránti toleranciájával együtt. Nem lehet mindent visszahozni abból, ami rég volt, és talán nem is volt minden annyira szép, csak idővel rárakódott egy jó adag nosztalgia. A jót kell megőrizni belőle, és én úgy látom, hogy ez sikerül. Például nagyon sokszor hallani, mennyire toleránsak voltak egymáshoz a régi Pozsony különböző nemzetiségű és vallású lakói. A korabeli dokumentumokból az derül ki, hogy nem mindig voltak annyira toleránsak, de jó, hogy mi ma ezt hisszük és ezt akarjuk követni.

Például úgy, hogy szlovák–magyar táborokat szervezünk fiataloknak, ahogy azt ön tervezi a barátaival?

Például. Egyik barátnőmmel, a Komenský Egyetem magyar tanszékén doktoranduszként oktató Bilász Boglárkával létrehoztunk egy polgári társulást, S(Z)LOMARÁT néven. Ez egy szójáték, amely mind a két nyelven ugyanazt jelenti: szlovák–magyar barát vagy slovensko–maďarský kamarát. A célunk az, hogy a szlovák és a Szlovákiában élő magyar fiatalokat összehozzuk, és segítsük őket abban, hogy rájöjjenek, mindkét nyelv egyenértékű. Nyári táborokat, előadásokat, alkotóműhelyeket szeretnénk szervezni, ahol a résztvevők nemcsak egymást, hanem a másik nemzet kultúráját, nyelvét, hagyományait és vidékeit is megismernék, mert a táborlakókat az ország északi és déli tájaira is elvinnénk.

Pozsony lakosainak túlnyomó része ma betelepült. Tanulható a pozsonyiság, vagy pozsonyinak születni kell?

Számomra ez a lét természetes, mert ebben nőttem fel, de azt hiszem, aki otthon érzi itt magát, és hagyja, hogy hasson rá a város, az megtanulhatja. Ehhez talán néhány év is elég. Nekem az tetszik, hogy a fiataloknak egyre természetesebb, hogy ők is tegyenek valamit a közvetlen környezetükért, a városukért, mert ez az aktivitás és felelősség kell ahhoz, hogy az ember igazi polgárrá váljon. Az biztos, hogy minden a családban kezdődik, az ember ott tanulja meg mindennek megadni a módját és figyelni másokra. Nálunk a nap legfontosabb pontja volt a ráérős közös étkezés, amely legalább két óra hosszat tartott, és nem, hogy tilos, de kötelező volt a beszélgetés. Sajnos a villásreggeliket, uzsonnákat a mai tempó mellett már nem lehet betartani, de hetente legalább egyszer ma is találkozunk a terített asztalnál, és mindent megbeszélünk.

Édesapja különösen szeretett beszélgetni, hangosan gondolkozni. Kedvenc kifejezésével élve: „nevelni a népet”.

Ez nálunk valóságos szállóigévé vált, annál is inkább, mivel valamennyiünkben van ilyen népnevelő késztetés. Édesanyám pszichiáterként onkológián dolgozik, és szabadidejében drogfüggőkkel foglalkozik, én a Komenský Egyetem Bölcsészkarán tanítok bevezetést a nyelvészettudományba. Családi vonás lehet, hogy szeretjük másoknak átadni, amit tudunk, bár édesapám tudatosan soha nem okított, nevelt, még bennünket, gyerekeket sem. Azt szokta mondani – édesanyám haragudott is rá ezért –, hogy majd az élet megtanít bennünket mindenre, amire kell. Persze, észrevétlenül, játék közben rengeteget tanultunk tőle. Legfőképp nyitottságot, kíváncsiságot, életörömöt. Nagyon sokat játszottunk, igazi életszerű dolgokat is – például rajzoltunk, és kiállítást rendeztünk az ebédlőben.

Valahol azt nyilatkozta, hogy az édesapját valójában akkor ismerte meg, amikor elkezdte rendezni a kiadatlan kéziratait. Ez gyönyörű, de egyben nagyon szomorú is.

Tizenöt éves voltam, amikor meghalt, tulajdonképpen csak a játékos embert, a minden mókára kapható apát ismertem, nem is érdekelt, milyen népszerű. A kéziratait olvasva döbbentem rá, milyen gazdag életet élt, mennyire időállók a gondolatai. A sors különös ajándékának tekintem, hogy ennyi feljegyzést hagyott maga után, mert kevés embernek van lehetősége arra, hogy megtudja, milyenek voltak a szülei, mielőtt ő a világra jött. Én a naplókból, levelekből megismertem a huszonéves apámat, és örömmel fedeztem fel, mennyi a hasonlóság közöttünk.

Milyen volt a huszonéves Július Satinský?

Kalandvágyó, érdeklődő, pedáns, kitartó, intenzív, romantikus, nagyon szerethető. Gyalog végigtúrázta egész Szlovákiát, a közben született feljegyzésekből állítottam össze az Expedíciók című kötetet. Nagy meglepetés volt sokak számára, akik csak a pocakos, bajszos, kedélyesen mesélgető urat ismerték. Most olvasom a levelezését az első feleségével, Olgával abból az időszakból, amikor még csak udvarolt neki. A hatvanas években járunk, amikor még a vonalas telefon is ritkaság volt, az emberek hosszú leveleket írtak egymásnak a katonai szolgálatból, szolgálati utakról. Apám különösen hosszan és érdekesen értekezett nemcsak arról, mi történt vele, hanem arról, is mit látott, mit olvasott, miről mit gondol. Nagyon tanulságos olvasmány lehet majd a könyv az érettségizőknek, mert némely levele valóságos Shakespeare- vagy Dosztojevszkij-műelemzés.

Kifejezett szándéka volt az édesapjának, hogy majd ön kezelje a hagyatékát?

Sokszor mondta, hogy az írásaiból fogunk élni a halála után. Viccelt ugyan, de ebből is világos volt, hogy azt akarja, jelenjenek meg, én pedig a tanult szakmámból adódóan is kötelességemnek éreztem, hogy ezzel foglalkozzam. Először a tárcáit gyűjtöttem össze a Levelek a másvilágról című kötetbe, aztán Kolbász bácsi meséit rendeztem új kiadás alá, a harmadik volt az Expedíciók című könyv, és a negyedik lesz a Levelek Olgának.

Bár nyílt ember volt az édesapja, nagyon keveset beszélt a magánéletéről. Azt a titkot, hogy még az ön édesanyjával kötött házassága előtt született egy lánya, a sírba vitte magával.

Nem tudjuk, miért döntött így, de a maga huncut módján csodálatos ajándékot hagyott ránk. A halála utáni legjobb dolog, ami történt velünk, hogy egyszer csak lett egy féltestvérünk, Júlia. Sok mindenben hasonlítunk, egyformán örököltük például az édesapánk racionalitását, rendszeretetét és problémamegoldó készségét. Apu mindennap írt egy listát az aznapi feladatokról, ezt én is csinálom, és nagyon jó érzés, amikor este kipipálhatom az elvégzetteket.

Írói készséget is örökölt tőle?

Talán igen, de most inkább szakirodalommal szeretnék foglalkozni. Nem azért, mert a név nyomasztana, ezen már túlvagyok. Prágába még azért mentem tanulni, hogy ne az ő lányát lássa bennem mindenki, hanem önmagam lehessek. Ma már büszke vagyok rá, de érzem a hatalmas felelősséget is, hogy méltónak kell lenni ahhoz, amit ő képviselt.