Van egy siránkozó réteg

Előadásában beszélt azokról a hátrányokról, amelyek a közép-európai országokat sújtják majd, ha májustól az Európai Unió tagjai lesznek. Ha a ezek az államok mégsem csatlakoznának az EU-hoz, milyen más lehetőségek közül választhatnának

Számukra nincs más lehetőség. Az EU egy reális és jó alternatíva, de látványosan kevesebbet nyújt a tagországoknak a belépéskor, mint ami korábban várható volt. A belépők pedig ezt a helyzetet automatikusan elfogadják. Ha az unió a korábbi szabályokhoz képest csak valamivel kevesebb támogatást adna, és nem jóval kevesebbet, s ha a csatlakozni kívánó országok inkább a minél előnyösebb belépés feltételein dolgoznának, akkor egészen más volna a helyzet. A jelenlegi történéseket szomorúan figyelem, és nagyon remélem, hogy a körülmények megváltoznak.

A csatlakozni kívánó országoknak kevés eszköz áll a rendelkezésükre, hogy befolyásolják a belépés körülményeit. Ha együttműködnének, ellensúlyozhatnák kiszolgáltatottságukat?

Sajnos, ma már nem. Erre utoljára a kilencvenes évek közepén lett volna esély. Akkor az volt valószínűsíthető, hogy csak a legerősebbek kerülhetnek be az unióba: a visegrádi négyek és Szlovénia. Miután a helyzet megváltozott, mindenki a saját szempontjait figyelembe véve választott magának erősebb „társat”. A szlovénok az osztrákokat, a lengyelek a németeket. A csehek és a szlovákok is különböző irányba kereskednek, és sorolhatnám. A belépő országok nem egymás erőinek egyesítésében látják az esélyt céljaik elérésére, hanem abban, hogy külön-külön valamelyik még erősebb nyugati ország holdudvarához csatlakoznak. És ezt meg is lehet érteni.

Szlovákiában a gazdasági és politikai élet egyes szereplőinek erkölcsileg legalábbis kifogásolható üzleti tevékenységét jónéhányan nem ítélik el, sőt! Ön szerint veszélyes az efféle közvélekedés?

Ez az egyik legnagyobb veszély korunk társadalmában. Az egész átmeneti korszak paradoxona, hogy pont az effajta vélemények erősödtek meg. Ebből az következik, hogy az átmenet mégsem volt olyan átütő erejű, mint amilyen lehetett volna. Mivel ezek a viselkedésformák átöröklődtek és megerősödtek, bizonyos, hogy valójában pont azon a területen nem volt fordulat, amelyen kellett volna. Azt hiszem, hogy tizenöt évvel ezelőtt az emberek átlagos tájékozottsága, műveltsége és eligazodási képessége a szónak a politikai értelmében véve lényegesen jobb volt. Nem hittek el mindent. Most viszont mindent elhisznek annak, aki számukra hitelesnek tűnik. Ha az egyik párt mond valamit, s annak az értékrendje közel áll hozzájuk, hisznek neki. A másik párt akármit is mondjon, úgysem hisznek el neki semmit, és fordítva. Ez egy nagyon veszélyes tendencia. Még akkor is, ha a világ legfejlettebb országaiban is vannak morálisan és politikailag elítélhető módszerek. Az európai országokban azonban az emberek félrevezethetőségének esélye kisebb, mert jobban odafigyelnek az eseményekre. Amerikában a polgárok még tőlünk is félrevezethetőbbek, viszont hihetetlenül pontosan tudják mindennek az árát. Őket épp pénzügyi szempontból nem lehet „megvezetni”. Ez azért nagyon fontos, mert minden hatalmi kérdés mögött gazdasági érdekek állnak.

Mi a véleménye a Szlovákiában jelenleg lezajló gazdasági folyamatokról?

Előadásaimban évek óta arra figyelmeztetem a hallgatóimat, hogy ne becsüljék le Szlovákiát. A szétválás után a csehek érthető módon jobban álltak, mint a szlovákok. Bár semmi látványos dolgot nem csináltak Szlovákiában, az ország gazdasága kifelé viszonylag masszívnak mutatkozik. Felértékelődött az utóbbi években az ún. „szlovákiai szürkeség”. Például az adórendszerben érdemben gyors változást tudtak elérni egy nem túlságosan harsogó miniszterelnök vezetésével. Nem azt mondom, hogy minden területen rendben mennek itt a dolgok, de sok alapkérdésben sikerült megegyezniük. S ebben szerintem fontos szerepet játszik a kormányban a magyar kisebbség képviselete is.

Sok nyugat-európai elemző arra figyelmeztette a Dzurinda-kormányt, hogy a reformok ilyen léptékű bevezetését a lakosság egy jelentős része nem fogja elviselni. Mi erről a véleménye?

Nem tudom, hogy mekkora a szlovák társadalom tűrőképessége, inkább egy magyarországi példát említenék. A kilencvenes évek közepén, amikor a diósgyőri kohászat a mélyponton volt, és hatalmas volt a munkanélküliség, Győrben ugyanekkor iszonyatos munkaerőhiánynyal küszködtek. Akkor mintegy kétszáz embernek felajánlották, hogy települjön át az ország másik felébe. Lakást, ellátást kaptak volna, az én akkori egyetemi tanári fizetésemnél magasabb bért ajánlottak nekik – olyan 70-80 ezer forintot. Senki sem vállalta. Valószínűleg úgy gondolták, elég lesz a munkanélküli segély, az alkalmi munka, egy kis adócsalás stb. Ezt a történetet csak azért mondtam el, mert úgy vélem, hogy mindkét országban van a társadalomban egy olyan réteg, amelyik csak siránkozik. Azokat nevezem siránkozóknak, akik ki akarják „bekkelni” az átmenetet úgy, hogy hasonló munkastílusban, intenzitással és minőséggel dolgoznak, mint régebben, de folyamatosan több pénzt akarnak kapni, mert most már az EU tagjai leszünk. Ez a réteg még mindig nem dolgozik úgy, hogy több pénzt érdemeljen. Mindkét országban van azonban egy olyan réteg, amelyik nagyon sokat dolgozik, és lassan jobban is keres. Tehát teljes struktúraváltás zajlik. És ha a hosszútávú lépések radikalizmusával a siránkozó réteget sikerül kisöpörni, már megérte. Mert a másik csoport szívni fogja ugyan a fogát a reformok miatt, de előbb-utóbb boldogul majd.