Valóság helyett fikció

Darázsfészekbe nyúlt Duba Gyula, amikor eljutott közvetlen jelenünkig, ama történelmi időszakig, melynek valamennyien részesei voltunk, s megpróbálja megírni 1989 (legalábbis a pozsonyi-szlovákiai 1989) Háború és békéjét. „De a lényegi kérdés nem merül fel: milyen is a bársonyos forradalmi hatalom? Milyen a gyengéd erő? És milyen a jámbor változás? A hatalom, beigazolódik, sosem tesz fel önmagára vonatkozó kérdéseket. Mert a hatalom nem elmélet, hanem gyakorlat.”

Csakhogy: ne feledjük, 1812-höz még Tolsztoj is csak jó fél évszázad múltán mert nyúlni, s igaz, hogy különbség van (noha csak mondvacsinált különbség) történelmi és társadalmi regény között, s bizony, a Téli áradás is a történelem regénye immár, inkább, mint a máé. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) izgalmas olvasmány Duba regénye, földuzzasztott volta, több mint negyven íve ellenére, s noha az utóbbi három évben immár a harmadik Duba-könyvvel próbálunk megbirkózni, nem szólva a másodközlésekről, a magamfajta, hosszútávfutó olvasó végül is elégedetten teszi le a tomust: hisz épp magam voltam, aki hiányoltam, hogy szerzőnk miért nem próbálja ki a gyakorlatban, amit pedig elméletben már olyan jól megemésztett: a korszerű regénypoétikát. S megkísérti a halálugrást: szinte egy Borges vagy Bulgakov módján száguldoznak a regény protagonistái (Drabicius-Drábik stb.) az évszázadok labirintusaiban, s mi, hagyományos szlovákiai magyar regényekhez szokott olvasók ugyancsak kapkodhatjuk a fejünket, hogy kiderítsük, hol is járunk most éppen az évszázadok sűrűjében. S lehet bármilyen előjelű a véleményünk Duba későn jött, hetvenen túli kísérletéről, azt alighanem egyértelmű pozitívumként könyvelhetjük el, hogy a Téli áradás talán mind a mai napig Pozsonynak és történetének a legkomplexebb regénye akár cseh—szlovák vagy osztrák—német viszonylatban is. S ez bizony, ahogy a pestiek mondanák: nem semmi.

A hírverés arról szólt, hogy Duba sorra fejezi be trilógiáit. A tavalyi Halódó parasztvilág eszerint az ĺvnak a csukák és az Örvénylő idő harmadik kötete volt, a Téli áradás pedig az Aszály és az Álmodtak tengert vége. Amannak ugyanis Nagybene volt a protagonistája, míg emennek Gál. Igen ám, de az Aszály és az Álmodtak tengert Gálja valahogy kilúgozódott a Téli áradásból, mert bárhogy keressük, sehol nem leljük nevét a végtelen regénytengerben, s így bizony csak tippelhetjük, hogy valami csoda folytán névátlényegülés történt. Minthogy az új regény protagonistáját Gondterheltnek hívják (micsoda találat!), alighanem őt kell sejtenünk Gálként. Ez persze csak azt a korábbi gyanúnkat látszik igazolni, hogy Duba hiába próbálja beleerőszakolni hőseit egy idejétmúlt regénypoétikába, ez legtöbbször nem sikerül neki. Nem is sikerülhet, hisz végül is mind a tíz regényének s legalább száz novellájának (így a két trilógiának is) egyetlen hőse van: maga az író, Duba Gyula.

S ez fölvet egy további kérdést: ki kicsoda hát ebben az újabb történetben, a Téli áradásban? (A címet nem igazán érzem telitalálatnak.) Hisz mondottuk: mindannyian jól emlékszünk még a pár éve zajlott eseményekre s szereplőikre. S bizony, az írónak csak le kellett volna hajolnia a figurákért, s pompás szereplőket, mi több, kincseket talált volna. Budaj és Mikloško, Čarnogurský és Kňažko, Markuš és Mečiar, Moric és Schuster, Sárkány és Szigeti, Dobos és Grendel, Hunčík és Duray, s a jámbor olvasó mégis hiába keresi a regény nagyszámú szereplői között a valóságos történelmet és szereplőit, bizony, nem találja őket. Duba nyilván úgy gondolta: ne ismerjen senki magára, s különben sem történelmet írok, hanem regényt, büntetlenül mozgathatom hát a bábjaimat, hisz az én teremtményeim.

Csakhogy… Hosszú száz oldalakba telt, amíg magam is rájöttem: a leginkább éppen azért lanyhul egyre inkább az érdeklődésem, mert senkire sem ismerek rá, mi több, épp az ellenkezője derül ki mondjuk Barabásról, Lizácskáról s bármelyikükről, különösen a kisebbségi tudatformálók társaságában, mint amit elvárnánk tőlük, s mint amit valóban cselekedtek is (persze, ha nem micsurinizálta volna őket ennyire Gyászos Teremtőjük). Duba nem döntötte el: memoárt akart-e írni, vagy fikciót. Persze, tudom, hogy se ezt, se azt (vagy ezt is, azt is), pontosabban a kettőt egybemosva (megint csak Micsurin?). Amint az ábra mutatja, ez nem mindig működik. Magam csak sajnálni tudom, hogy a történelem valóságos, hús-vér figurái helyett csak fikciót kapunk. A valóságos szereplők ugyanis, érzésem szerint legalább, sokkal izgalmasabb figurák lehettek volna, mint Duba megerőszakolt „hősei”. Mert így csak keresztrejtvényt fejthetünk, találgatván, hogy Mephistó nem Mečiar-é, vajon Barabás Dobos-e vagy Grendel, Zsembery Kolos Bábi-e vagy Zs. Nagy, s Drábik-Drabicius Gérecz-e vagy Mečiar. Mindez persze lehet, hogy csupán az én szubjektív problémám, úgy kell nekem. De másoknak vajon nem problémájuk-e?

Summa summárum: a Téli áradás érdekes és izgalmas kísérlete egy nyolcadik évtizedében járó cseh/szlovákiai magyar írónak. Túlírtsága ellenére. Ha a szerző a harmincas éveit taposná, azt mondom: sebaj, van még idő szépen járni. Most csak azt mondom: siessünk, nincs idő. Cselényi László