Ünneppel érkezik hozzájuk a határtalan harmónia

Oláh Csaba felvételeS mivel Flórának is, Olivérnek is, Szonyának is rengeteg a napi feladata, férjével, Rudolf Péterrel felváltva délutánonként hozzák-viszik őket. Pihenésre ritkán van lehetőségük, hiszen – ahogy Eszter mondja – lazulni csak otthon tudnak, ami viszont azért kivitelezhetetlen, mert tennivalóból otthon is van bőven. Otthon lenni pedig, és nem csinálni semmit – náluk ez nem fordulhat elő.

A karácsonyra fel tudnak készülni? Vagy észre sem veszik, hogy a felgyorsult időben egyszer csak ott állnak az ünnep küszöbén?

Őszintén bevallom: én inkább karácsony után tudom megteremteni a békét és a nyugalmat. A gyerekek már évek óta valahogy később kapják a szünetet, nekik rengeteg feladatuk van, általuk pedig nekem is. A békés időszak nálunk december 24-ével kezdődik. Addigra Péter is, én is szabaddá teszszük magunkat, utána pedig olyan egy hét, tíz nap következik, amikor valóban együtt vagyunk.

Flóra már nagylány.

Szinte felnőtt. Kint volt egy évet Skóciában, így most fog érettségizni. A következő évtől számít majd igazán felnőttnek, és eldöntheti, mi akar lenni, hova megy tanulni. Nekem egy percig sem okozott fejtörést annak idején ez a kérdés. Én kezdettől fogva színésznőnek készültem. Egyik pillanatról a másikra kiszakadtam otthonról, és felnőtté kellett válnom. Anyuék nem féltettek, mert elég határozott lány voltam. Flórát sem kell félteni, csak ő még nem döntött, hogy milyen irányban halad tovább. Nincsenek még pontos elképzelései. Talán, mert többféle képesség rejtőzik benne. Angolul és olaszul beszél, elvan a világban. Két hónapot dolgozott Szardínián, szeret emberek közt lenni. Nagyon ügyesen rajzol, így lehet, hogy az iparművészeti főiskolát is megpróbálja, de az sem fog meglepni, ha a színművészeti mellett dönt. Próbálom néha irányítani őt, de elég erős személyiség. Ha akar valamit, azért iszonyatosan meg tud küzdeni, ám ha nem, akkor nincs az az ég, hogy hagyja rászedni magát.

Olivér?

Ő zenél. Most nulladik évfolyamos, gitár- és szolfézsórákra jár, a konzervatóriumba szeretne felvételizni. Megszűnik körülötte a világ, ha zenél. Elképesztő hajtásban van. A mi gyerekkorunkból ez szerencsére kimaradt. Ezért igyekszem segíteni neki, ha tudok. Ha csak azt látom, mit cipel… gitár, táska, hátizsák… könnybe lábad a szemem, ahogy jön felém az utcán.

Szonyára legutóbb egy sportegyesület tornaterme előtt vártunk.

Szonyát párbajtőr-versenyekre hordom. Nem kis távolságokat járunk be az országban. Ezek nagyon komoly „menetelések”. Hetente négyszer edzésre jár, a versenyek pedig általában hétvégén vannak, közben még tanulni is kell. De ezt ő választotta, és boldogan csinálja. Én meg örömmel jövök-megyek vele, mert izgalmas, szép sport a vívás.

Emlékszem, sokan mennyire féltették, amikor a harmadik gyerekét vállalta. Úgy gondolták, ez majd fékezi a pályán. De mint egy erőmű, úgy működik Szonya születése óta is. Termel és újratermel, ontja az energiát.

Ez az életem. Három gyerek plusz a pálya. De hogy ez voltaképpen mennyi energia, bennem ez már fel sem merül. Épp Péterrel beszélgettünk erről a minap. Én akkor vagyok igazán boldog, ha a gyerekeimet rendben tudom elindítani reggel. Nekem az nem áldozat, hogy velük együtt kelek, én erre úgy tekintek, hogy ez így van rendjén. Ha hét közben elfáradok, várom a szombatot, a vasárnapot, hogy akkor majd pihenek egy picit, aztán kiderül, hogy verseny van, és mégsem tudok annyit aludni, mint szeretnék. Néha rettentően kimerülök, mégis nagyon boldog vagyok, mert a gyerekek rengeteg örömet szereznek. Alvásban egyébként olyan lemaradásom van, hogy azt már nem is lehet pótolni. Én már csak futok-futok, miközben tudom, hogy sosem fogom utolérni magam. De nincs ezzel semmi baj, így jó, ahogy van. Ezt az életet én választottam. Tudom, hogy bizonyos dolgokat nem tehetek meg, nem ruccanhatok le egyik városból a másikba. A soproni színházból is azért jöttem el két év után, mert azt mondtam, nekem ez már nem megy. Halálosan kimerített a sok éjszakai kocsikázás. Előadás után ugyanis mindig jöttem haza a gyerekekhez, hogy reggel velük ébredhessek. Most a Komédiumban és a Vidám Színpadon játszom. Szívesen lennék valamelyik társulat tagja, de hol, kik csinálják ezt szívvel-lélekkel, nagy lelkesedéssel? Én pedig ennyi tapasztalattal a hátam mögött eljutottam oda, hogy már csak azokkal szeretnék dolgozni, akiket megtaláltam magamnak, akiknek szívesen fogom a kezét. Nyilván ez az idő még várat magára. Bízom benne, hogy ezek az energiák előbb összeadódnak, és létre tud jönni belőlük valami.

A Vidám Színpadon Puskás Tamás rendezésében játszik a Woody Allen írásai alapján készült New York-i komédiák Central Park West című részében. Vígjáték a javából.

Én még sosem játszottam ilyet, talán ezért is szeretek annyira benne lenni. Ez teljesen más műfaj, mint amit eddig csináltam. Engem a főiskolára is azért vettek fel, mert úgy gondolták, nagyon erős a drámai vénám. Az alaptermészetemhez tényleg ezek a szerepek állnak közel, közben borzasztóan élvezem, ha néha-néha kiléphetek ebből, és valami egészen mást játszhatok. A humorkészítéshez ráadásul iszonyú nagy pontosság kell. A próbafolyamat most is olyan volt, mint bármelyik más darabnál, hiszen egy figurát kellett megtalálnom. A helyzetekből adódott a komikum. Vígjátékot játszani különösen nehéz. A humor hatalmas precizitást igényel. Lehet benne ide-oda csúszkálni, de azt is csak pontosan. Olyan nincs, hogy „Ez most egy poén volt, ha nem vették volna észre!” A poént a helyzet kell, hogy szülje, akkor csattan csak nagyot. Carol, akit játszom, a barátnője férjének a szeretője. De neki is van férje. Hálás a szerep, remek figura. Kicsit nehéz a felfogása. Nem az eszéért szeretik, az biztos. Eljöttek nemrég a barátaink, hogy megnézzenek… azt mondták, tíz perce ment már az előadás, amikor felismertek.

Annyira elmaszkírozta magát?

Nem. Bár van egy vörös parókám. Maga a figura annyira más, mint én vagyok, hogy senki sem gondolja, hogy én játszom. „Jaj, ez az Eszter!” – mondják.

Básti Julival most játszik először.

Nagyon jó volt vele próbálni. Pontos, alapos. Nem megy el mondatok, gondolatok mellett, nála nincs olyan, hogy majd holnap, ő nem tudja le csak úgy a dolgokat. Nagyon jó volt látni, hogy valaki nem véletlenül az, aki. Annyira odatapad a problémához, hogy csak akkor megy tovább, ha megfejtette.

Ebben az évben – nem kis szünet után – filmszerepet is kapott, mégpedig Erdőss Pál Budakeszi srácok című alkotásában.

Szerettem a regényt, Kovács István művét, amely a forgatókönyv alapjául szolgált, és szép a film is. Emberi. Szörnyűséges időkben, az ötvenes évek második felében játszódik a történet, de van benne humor is. Egy tizenkét éves fiú szemével látjuk az eseményeket, így elég szívbemarkoló, ami a néző elé tárul. Kaptam én felkéréseket tavaly is, idén is, csak egyik forgatókönyv sem tetszett annyira, hogy igent mondtam volna. Itt viszont rögtön láttam a mamát, aki szintén nehezen éli meg az ötvenes éveket, és azt, hogy miképpen kell egy gyereket nem gyáván, csupán nagyon féltve nevelni és irányítani. Nagyon szép a szerep. A nehézsége az volt, hogy a regény sok szálon fut, és mindegyik szál külön film lehetne. Sűríteni, tömöríteni kellett, de azt hiszem, jól sikerült. Nekem egyvalamit kellett szem előtt tartanom. Hogy ne pakoljak többet a szerepbe, mint amennyi benne van.

Tapasztalata volt hozzá bőven: szakmai is, „magánanyai” is.

Igen, ahogy nőnek a gyerekek, úgy állítanak újabb és újabb problémák elé. A gondok valahogy sosem fogynak el. Egyre nő az emberben a szorongás, a féltés, az aggodalom. Amíg kicsi a gyerek, addig praktikus gondok vannak vele, ám ahogy nő, egyre nagyobb lelki terhek nyomják, ezeket kell feloldani benne. Sokszor persze hiába akarok segíteni, nem tudok. Bizonyos dolgokon nekik kell átverekedni magukat.

A lányok, Flóra és Szonya, gondolom, elsősorban Pétertől várnak gyógyírt a sebeikre.

Nálunk ez nemek szerint oszlik meg. A lányok – legalábbis az esetek többségében – előbb engem találnak meg, Olivér az, aki az apjához szalad. Az én véleményemre is kíváncsi, elsőként azonban Péterhez fordul. Sokszor azonban, mivel meglehetősen rendszertelen életet élünk, az kapja és oldja meg a gondot, aki kettőnk közül éppen otthon van.

A karácsony mekkora súllyal van jelen az életükben?

Ahogy nőnek a gyerekek, nekik is van már saját programjuk, ezt tiszteletben kell tartanunk. Nem vehetjük zokon, ha már nem akarnak mindig velünk lenni. Ez így természetes. Van egy házunk az Őrségben, oda szoktunk lemenni karácsonykor. Január első napjaiig vagyunk ott, amíg a gyerekek szünideje engedi. Flóra már nem marad ott velünk Szilveszterre. Azt a barátaival tölti. Olivér és Szonya még nagyon ragaszkodnak hozzánk, bár Olivéren már látom, hogy egyre inkább közeledik az idő, amikor ő is a maga útjára fog lépni. Nem egy tipikus kamasz. Puszit ad az utcán, megölel mások előtt, nem mondja, hogy „Jól van, anya, csukd be az ajtót, ha kilépek, és ne kezdjél el integetni!” Ötször is megfordul, amíg ott állok az iskolánál, és addig integet, míg látja az autót. Nálunk az egész család nagyon szereti a karácsonyt. Csak a hangulatát kell megteremteni, hogy érezzük a melegét.

Gyorsan beletanult a karácsonyi sütés-főzésbe?

Még bejglit is tudok készíteni. Nekem ez elsőre sem okozott gondot. Egyébként a sütés meg is teremti a hangulatot, hiszen amint belekezdek, a lányok már ott sündörögnek körülöttem. Kérdezik, mi micsoda, hogyan kell csinálni. Aztán jönnek a szülők, a nővérem a két gyerekével, ők is mindig hoznak valamit. A fő fogást azonban a legtöbbször én találom ki. Mindig megpróbálok valami különlegességgel előállni.

Van valami vissza-visszatérő része a karácsonyi menünek?

A borleves, amit anyukám csinál. Az italnak is, ételnek is nagyon finom. Mi már nem is tudnánk lemondani róla. Az ugyanúgy hozzátartozik a karácsonyhoz, mint a sült lazac, a sajtos hús vagy a majonézes krumpli. Attól függ, hogy dolgozom, de szeretem nem az utolsó pillanatra hagyni a főzést. Szeretek előre gondolkozni. Népes a család, ezt nem lehet csak úgy ad hoc jelleggel csinálni. Olyan nincs, hogy „Ez így is jó lesz!” Mindent pontosan ki kell találni.

Péter fogja ki a lazacot?

Természetesen ő is sokat segít. Övé a vásárlás, hozza a fenyőt, díszíti a fát. Mindenkinek megvan a maga feladata. Én a hétköznapi rohanásban nem is szeretek főzni, olyankor gyorsan kell, az pedig nem élvezet, még csak nem is kikapcsolódás. De amikor készülhetek rá, és átgondolhatom, mint karácsony közeledtével, az egészen más. Mivel imádok újítani, hosszasan böngészem a szakácskönyvet. Amikor anyu tette ugyanezt, csodálkoztam rajta, hogy lehet egy szakácskönyvet olyan hosszasan olvasni, mi abban az érdekes. Ma már tudom. Rengeteg ötletet lehet meríteni belőle. Anyukám nagyon jól süt-főz, én, amikor férjhez mentem, még nem igazán tudtam. Nem voltam érett rá. Nem is Flóra, hanem Olivér születése után éreztem először, hogy most már helyénvaló lenne, ha rendszeresen főznék. Ha nem ment valami, felhívtam anyut, és elmagyaráztattam magamnak, hogy csinálja. Most már nincs szükségem segítségre, de mindenben az ő ízeit keresem. Igyekszem úgy főzni, ahogy ő, vagy ha változtatok is rajta, csak nagyon picit.

A Szilveszter is olyan idillikus az Őrségben?

Csendes. Általában jó hideg van, s ha már hullott, megmarad a hó. Mesés, romantikus a táj, kicsit gicscses is a kis házikóval, de így gyönyörű. Abban a faluban vagyunk mi is, ahol kollégánk, Rátóti Zoltán haranglábat készített a barátjával. Éjfélkor ez a harang szólal meg úgy, hogy ott vagyunk mi is, és pezsgővel búcsúztatjuk az óévet.

És milyen volt a 2006-os esztendő? Hogy könyveli el? Szerette, nem szerette?

Nehezen tudom összegezni. Az, ami a politikusoknak köszönhetően Budapest utcáin történt, nagyon sok óránkat, napunkat megkeserítette. Ilyen szempontból nem volt szép ez az év. Szeretném hinni, hogy a következő esztendő felhozza az országot a mélypontról. A családban, a gyerekeknek köszönhetően szerencsére sok szépet megélhettünk. Flóra, Olivér és Szonya sok rosszon átsegítettek, és formában tartanak bennünket. Mellettük nagyon fegyelmezettnek kell lennünk, lelkileg nem ereszthetünk le. Tartanunk kell magunkat. A három gyerek három különböző jellem, szinte mindenben mások. Csak egyvalamiben egyformák: mind a hárman erősen ragaszkodnak hozzánk.