Történet egyazon világ (h)arcairól

A történetet – alapigazságaira sarkítva – azzal lehetne indítani, hogy az ember egyik legtermészetesebb vágya az ismeretlen kikutatása, a tiltott megismerése. Állítólag ez viszi előbbre az embert a fejlődés útján, melyről senki sem tudja, hová vezet – de most nem is ez a lényeg. A huszonegyedik század elejére elérkeztünk oda, hogy ma már a tudás, az információ uralja a világot, a média tehát hatalom. Mivel a logika törvényei szerint mindennek az ellentétje is igaz, a félretájékoztatás, az információ megtagadása is hatalom. Egész rendszerek, hatalmi apparátusok sokasága alapozta és alapozza egzisztenciáját arra, ami a médiát tulajdonképpen életben tartja – hogy a papírra nyomtatott, éterbe sugárzott vagy képcsövön megjelenített információ már majdnem valóság.

A Homo informaticus addictivus, azaz az Információfüggő Ember számára az információ táplálék; hiánya elvonási tünetekkel jár, túladagolása pedig – ha mérgezéshez nem is vezet – azt eredményezheti, hogy az ember ülve marad a moziban. Kiváltképp, ha a felszolgált információ nem a mindennapos, langyos, „Pepsi-érzés műhússal” fajtából való, hanem az unalomig ismertnek vélt világ árnyékba burkolózó arcát mutatja be.

Még egyszer hangsúlyozom, a valóság minden esetben ugyanaz: tökéletes…

Egy világ nem elég?

Mit tesz az ember, ha már nem elégszik meg ezzel a létező, a média által elferdítve vagy „kivonatolva közölt” világgal? Feltalál egy másikat – mely nem biztos, hogy jobb emennél, de legalább meghagyja a választás lehetőségét. A lehetőséget a gondolkodásra, a mérlegelésre.

Hasonló gondolatok vezérelhették a Veszélyeztetett Ember polgári társulás (OZ Človek v ohrození) aktivistáit, amikor az ezredfordulón vászonra álmodták a Jeden svet – One World elnevezésű dokumentumfilm-fesztivált. Mivel a szervezést felvállaló társulás a humán-szférában fejti ki tevékenységét, a fesztiválon felvonultatott alkotások is az emberi jogok témakörét célozták meg. Miért épp ezt a számtalan, kellőképp „meg nem tárgyalt” téma közül? Mert – József Attila szavaival élve – „embernek lenni nagyon nehéz”. Kiváltképp azokban az országokban, rendszerekben, ahol a szólás, a véleménynyilvánítás szabadsága nem több az alkotmány által szavatolt jognál. Ahol az államalkotó többség, illetve az időközben azzá lett népcsoport csak és kizárólag polgártársai rovására hajlandó boldogulni. Ahol a diktátorok parancsára még mindig fejek hullanak, családok tűnnek el, bombázók emelkednek a magasba, hogy terhüket a polgári lakosságra dobják le.

„»Mi szvoji! – A tieitek vagyunk!«, rohantak az orosz bombázók árnyékában Csecsenföldön az évtizedek óta ott élő oroszok, ám a repeszek nem tettek különbséget, mindenkit elértek, tekintet nélkül nemzetiségi és felekezeti hovatartozására” – mesélte az egyszerre megdöbbentő és megragadó Kedves Muszlim! című film vetítését követően a főszereplő, Sacita Chumaidova újságírónő. Oroszországban béke van; de Csecsenföldön nincs olyan csecsen család, melynek ne lennének polgárháborúban elesett áldozatai. A második háború kitörése óta Moszkva minden külföldi újságírót kiutasított a Kaukázus területéről, hogy még csak véletlenül se legyen krónikása az ott elkövetett becstelenségnek. A filmdokumentumok, felvételek mégis eljutnak a demokratikusabb Nyugatra, hogy döbbenetet keltve megfogalmazzák a vádló kérdéseket. A dokumentumfilmnek ugyanis ez a lényege.

Ami belefér…

Álljon itt néhány – a teljesség igénye nélkül – az öt „filmteli” nap benyomásaiból…

A harmadik világ eladósodásának problémáját, illetve a nyomor anatómiáját tárta fel Zola sebészi precizitásával O. Zuchuat: Kötél a nyakban című egyórás filmdokumentuma. A nyomor szélén tengődő malii gyapottermesztő kisgazdák, szövők-fonók, valamint miniszterek és világbanki szakemberek elemezték a fehér arany természetén keresztül, miért is kellett az afrikai ország lakosainak a Nyugattól segély és kölcsön címén kapott minden egyes dollárért eddig hét dollárt visszafizetniük, miközben további négy és féllel még tartoznak. Az országban az adósság nemzedékről nemzedékre száll, a lakosság nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is felélte már. Kinek felel meg ez az állapot? – fogalmazza meg a kérdést, rámutatva, hogy bár a pénz csak saját törvényei szerint viselkedik, léteznek ennél magasabbrendű elvek is.

Minden kétséget kizárva címmel M. Vidakovic horvát rendező a srebrenicai mészárlásnak állított emléket. Hogy Európa ne feledje el – hangzott a film mottója, s a tömegsírokba vetett holttestekre és a védtelen polgári lakosságra zsákmányként vadászó, a vádlottak padján is tagadó csetnikekre nézve nehezen képzelhető el, hogy a vén kontinens valaha is feledni fogja a balkáni eseményeket. Más kérdés, hogy levonja-e belőle a történelmi tanulságot – a „probléma kezelésének” hatékony módját ismerő és vállaló önjelölt diktátor ugyanis mindig akad.

Békésebb vizekre kalauzolt Isaac Solotaroff Tibet szemei című filmje – már ha az évtizedek óta „felszabadított” Tibet annak nevezhető. A történet a végtelenségig egyszerű: egy amerikai szemészprofesszor fejébe veszi, hogy a világ tetejére utazik, és megtanítja a tibeti orvosokat, miképp vegyék fel a harcot a fennsík népét gyötrő nyavalyával, a szürke hályoggal. A kínai államhatalom pedig úgy dönt, megakadályozza őt ebben. A végén természetesen az orvos győz, s a film végén a tibetiek tiszta, kék tekintettel néznek a kamerába – és ismét beigazolódik, hogy minden emberért érdemes küzdeni.

Hasonló témát feszeget J. Zimbalist Az afro-reggae királya című filmjében, a tét azonban jelen esetben a gyerekek lelke. Azoké a kiskorúaké, akik Rio de Janeiro nyomornegyedeiben látták meg a napvilágot, s jó esélyük van arra, hogy drogfutárrá, dílerré, helyi drogbáróvá, majd húszas-harmincas éveik táján temetetlen halottakká váljanak. A főszereplő – maga is egykori futár – megtalálja a kulcsot: ez a zene. Kiugrási lehetőség, esély az érvényesülésre, hóbort – vagy mindenből egy kicsi? Tény, hogy a mozgalom néhány év alatt jelentősen visszaszorította a kiskorúak bűnözését, s hogy maguk a riói keresztapák is áldásukat adták rá. „Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy a fiam már jobb ember lehet, mint én” – mondja a kamerába egyikük, s úgy tűnik, a gesztus valódi. Végül is: ki nem akar jobb világot a gyerekének, mint amilyet ő születésekor itt talált…?

A fentebb idézett Sacita Chumaidova, illetve kis családja köszönt vissza ránk a Kedves Muszlim! című filmben – egyike azon keveseknek, akik politikai menedékjogot kaptak Lengyelországban. A film emléket állít Anna Politkovszkának, a csecsenföldi riportjai miatt a közelmúltban meggyilkolt újságírónőnek is, hiszen, mint elhangzott, senki sem hoz annyi emberáldozatot a szólásszabadság oltárán, mint az orosz újságíró-társadalom. A kis útinaplóként is felfogható film – mely Sacita kisfiának, Muszlimnak írt naplójegyzeteire épül – a család menekülését mutatja be a Kaukázustól a Balti-tenger partjáig, valamint a rengeteg filmanyag kimenekítését, melyek alapján egykor talán konkrét személyek lesznek elítélhetők. Feltéve, hogy az orosz „belügy” egykor – a Balkánhoz hasonlóan – nemzetközivé válik, s akad, aki nevén nevezi a rendfenntartásnak álcázott népirtást.

Hatvankét film a világ harminchárom országából, öt nap alatt levetítve és megnézve – ez az idei Jeden svet – One World fesztivál mérlege. Az önmagában véve is tiszteletet parancsoló mennyiség akkor kap igazán súlyt, ha tudatosítjuk: mindegyik film ezer és ezer emberélet nehézségeit, vívódásait és apó örömeit tárja elénk, s hogy szereplői nem hősök, hanem a történelem olykor véres, máskor meg nyugodt mindennapjait benépesítő emberek. Húsból és vérből valók – a szomszéd országból, a kertek alatt lévő menekülttáborból, az utca mocskából. Közös jellemvonásuk, hogy élni akarnak.

Mérlegvonás helyett meg csak annyit: a Jeden svet végre egy olyan mozi, amely rólunk s nekünk szól.

Szükség van az igényes dokumentumfilmre?

A címben megfogalmazott sarkalatos kérdést Katarína Prigodovának, a Veszélyeztetett Ember polgári társulás médiareferensének tettem fel. A válasz meglepő volt: a Jeden svet – One World filmfesztivál öt nap alatt tizenkét és félezer látogatót – zömében közép- és főiskolást – fogadott. Ez, úgy vélem, egyértelműen a műfaj mellett szól.

„Az idei fesztivál sorrendben a hetedik volt – mondta Prigodová –, s a hatvankét bemutatott filmalkotást nyolc kategóriába soroltuk. Külön foglalkoztunk a globalizálódó Dél problémakörével, a kultúrák találkozásával és egymásra hatásával, a csecsenföldi eseményekkel, a nők helyzetével, a diktatórikus rendszerekkel, a Balkánon elkövetett háborús bűncselekményekkel, de vetítettünk filmeket gyerekeknek is, a Migráns Odüsszeia pedig az otthonukat elhagyni kényszerülő milliókról szólt. A filmvetítéseket beszélgetések, vitaestek kísérték, melyek központi témái a közel-keleti konfliktus, valamint az önkényuralmi rendszerek voltak. A Barmáról, a világ egyik legkeményebb katonai diktatúrájáról készült film megtekintését követően barmai, egy másik alkalommal pedig afrikai estre is sor került. A filmfesztiválhoz kapcsolódik Jindřich Štreit Oly közel, oly távol című fotókiállítása, valamint a Veszélyeztetett Ember polgári társulás hétéves tevékenységét bemutató kiállítás is. A fesztivál megnyitóján A. Nagy László parlamenti képviselő Dušan Ondrušeknek, a Partners of Democratic Change társulás elnökének a világ több mint harminc országában és válságövezetében kifejtett munkája elismeréseként átadta polgári társulásunk díját.

A legnagyobb siker számunkra mégis az, hogy a vetítéseken 2700 alap- és középiskolás diák is részt vett; így szinte biztosak lehetünk abban, hogy az általunk megkezdett munkának lesznek folytatói.” (L. A.)