Tanárnak lenni küldetés?

László Béla ismert oktatásügyi szakértő s megszállott matematikus. 1989 előtt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságnak aktív támoga- tója; 2004–2008 között a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának dékánja. A napokban múlt 75 éves.

Több mint fél évszázada, 1963-ban kerültél Nyitrára, az akkori Pedagógiai Főiskolán lettél tanársegéd. Azóta a szlovákiai magyar oktatásügynek, pedagógusképzésnek szenteled életedet. De vajon saját ifjúságodnak melyek voltak útbaigazító iskolái?

Soroljam? Elsősként Hanván magyar elemiben kezdtem, de a magyarüldözés időszakában hamarosan kiszakították körünkből a tanítónkat. Helyébe szlovák tanítónő jött, akivel beszélni sem tudtunk, iskolába járni viszont kellett. Ezzel kezdődtek életem fonákságai. Csak a magyar iskolák újraéledése jelentette az egész falu számára, hogy érdemes a szülőföldön maradni. Tornalján a magyar gimnáziumban érettségiztem, ahol ballagáskor, a felsőbb tiltás ellenére, az énekszóval a városba is kimerészkedtünk. Amikor rádöbbentünk, hogy ebből baj is lehet, valakinek eszébe jutott, tegyük le csokrainkat a Hősök emlékműve elé. Így megúsztuk a diákmalőrt. A szlovákiai magyarság gondjainak mélyebb megismerését Pozsonyban az Ifjú Szivekben töltött évek jelentették, ahol Cselényi László, Tőzsér Árpád és az idősebbek közül többek szellemi mentorkodása révén ébredtünk rá mi, akik nem voltunk humán beállítottságúak, hogy nemcsak a matematika létezik, hanem közösségként a szlovákiai magyarság is.

A szülőfalud mit adott útravalóul?

A munka szeretetét. Hanva lényegében parasztok lakta település volt. Nekünk is megvolt a pár hektár földünk, itt mindenki keményen megdolgozott a mindennapi kenyérért. Hanván van eltemetve Tompa Mihály, máig az ő szellemisége az irodalom iránti érdeklődésem forrása. A református templomban Szakál János esperes úr prédikációi voltak rám komoly hatással. Emlékszem, gyerekkoromban alig vártam már a harmadik harangszót, hogy indulhassunk a templomba. Így a hit kérdése szintén egy egész életre mélyen belém oltódott. Ahogy a gömöriséghez való kötődésem is.

Persze, közben a matematika, jelesül a számelmélet professzora lettél. De vajon ültél-e még az egykori falusi iskolák hosszú padjaiban?

Szülőfalumban akkoriban két tanteremben hatosztályos elemi működött, tanévenként 60-70 gyerekkel. Kedvelt emlékem az iskolához vezető, ma is meglévő lépcsősor; személyes ereklyeként pedig féltve őrzöm azt a bögrét, amelybe édesanyám reggelente forralt tejet öntött a vajas kenyérhez.

Miért tartod, tartottad fontosnak, hogy megmaradj – miként mondani szokás – nyakas kálvinistának? A matematika konkrét és szikár tudomány, míg a vallás elsősorban lelki meggyőződés.

Ami távolról sem zárja ki egymást! Sőt, egy ponton akár kapcsolódik is a kettő, hiszen mind a matematika, mind a hit elmélyült gondolkodást igényel. Egyaránt fontosak bennük a precíz kifejezések, a tágabb összefüggésekben is pontos megfogalmazások. De az emberi teremtés távlatai, illetve a matematikai végtelenség fogalmai szintén rokon gondolkodásra késztetnek. Visszanézve saját sorsom évtizedeire, gondolom, talán éppen a matematika és a vallás segített abban, hogy a kommunista időkben a hit oldaláról is megítéljem a munkahelyi hűség és a szlovákiai magyar pedagógusképzés felelősségének gondjait. Vagy a bennem mélyen élő, hagyományos gömöri világhoz és a Sajó völgyéhez fűződő ragaszkodásom feladatait, egyszóval az élet hétköznapjait. A matematika egzaktsága, a főiskolai-egyetemi teendők iránti felelősségérzet, illetve a szülőfölddel, ott pedig a szülőfalummal szembeni hűség követelménye, no meg a hit ereje jelentette életemben az egyre újabb kihívások leküzdésének biztos kapaszkodóit. Önmagamról szólva azért szoktam kerülni a nyakas kálvinista megjegyzést, mert szakmailag is, emberségben is sokkal inkább „csak” hithű kálvinista szeretnék maradni. És persze Nyitrán is szívós gömörinek.

Mit tartasz máig aktív tanári pályafutásod egyik-másik tévedésének?

Ezen kissé gondolkodnom kell... Például azt a sikertelenül végződött, általam régebben bizonyossággal szorgalmazott nekibuzdulást, hogy Nyitrán a főiskola „nagy” matematika tanszéke helyett, ebben a tudományágban több egyenrangú szakágazati tanszéket lehessen kiépíteni. Annak idején, még Kluvanec professzor támogatásával, megalakult ugyan egy önálló számelméleti és algebra katedra, ám az eredeti szándék hosszú távú feltételeinek híján a tervezet egésze bizony megfeneklett.

1963 óta, tehát az elmúlt bő ötven esztendőben távolról sem csak a nyitrai pedagógusképző főiskola, majd egyetem, 2004 óta pedig a Közép-európai Tanulmányok Karának oktatójaként tevékenykedtél, hanem közírói munkáid és elemzéseid révén a hazai magyar oktatásügy helyzetének kérdéseit is taglaltad. E publikációid, elemző meglátásaid tükrében – mondjuk a tanerő-utánpótlás tekintetében – megnyugtatónak tartod a kisebbségi oktatásügy jövőjét?

Első pillantásra és a dolgokat pusztán számszerűen vizsgálva, a Selye Egyetemnek köszönhetően, igen. Más kérdés – éppen a magyar tannyelvű iskolákra vonatkozóan felvetődő dilemma –, hogy minden tantárgyra, így akár a zökkenőmentes fizika- és kémiaoktatásra, kellő létszámban tudunk-e tanárutánpótlást biztosítani. Más szavakkal: ha van is egyetemünk Komáromban és karunk Nyitrán, a több szaktantárgyat érintő „hézagokat” sikerül-e időben korrigálni! A szlovákiai magyarság gyors ütemű fogyása láttán pedig az aggaszt, vajon a jövőben megőrizhető lesz-e magyar tannyelvű iskoláink ma még meglevő száma, illetve diáklétszáma. De gyakran ejt gondolkodóba az is, hogy amióta a szlovákiai magyar pártok nincsenek kormányzati pozícióban, azóta a hazai magyarság, jelesül a szellemi élet s ezáltal a tudományosság sem kap megfelelő politikai és társadalmi támogatást. Attól tartok, a jövőben már nem ismétlődnek meg az 1998–2006 közötti zavartalan kormányzati jelenlét közösségerősítő sanszai, kínálkozó közéleti lehetőségei. Ez azért nyugtalanító, mert még annak a nyolc esztendőnek kedvező légkörében is – hazai magyar szempontból – mind a tudományos és szakmai, mind a regionális fejlesztés számos esélye maradt kiaknázatlanul. Nem árt őszintén belátni, hogy a tudományszervezésben, a kutatói műhelyek intézményes kereteinek megteremtésében, a szlovákiai magyar oktatásügy közoktatási és szakközépiskolai területén bizony több jogosan remélt célkitűzés határozottabb megvalósítására lett volna szükség. Úgy, ahogy az – szerencsére – a Selye Egyetem megalakulásával, illetve például a somorjai Fórum Intézet társadalmi pozícióinak és tudományos tekintélyének kormányszinten támogatott megszilárdításával meg is történt.

Számodra érzékeny pontra tapintok, ha rákérdezek: az 1990 óta tevékenykedő hivatalos hazai magyar politikai képviselet figyel a szavadra, kikéri szakmai tapasztalataidat, olvassa az elemzéseidet?

A rendszerváltás utáni első években két politikus: A. Nagy László és Szabó Rezső kérte ki a véleményemet, ha a parlamenti munkában vagy kormányhatározatok formájában iskolaügyi problémák kerültek terítékre. Azóta gyakorlatilag máig sem akadt hasonló fölkérés, hogy egy-egy elemzéssel, tapasztalati tanáccsal én is hozzájáruljak a megbízhatóbb, hosszabb távú megoldások kereséséhez. Viszont később, Tóth Károly ösztönzésére, a Fórum Intézet részére a szlovákiai, ezen belül a kisebbségi oktatásügy különböző statisztikai adatainak rögzítésén, illetve azok más-más aspektusokból vizsgálható összefüggésein kezdtem munkálkodni. Azzal a szándékkal, hogy a szlovákiai kisebbségpolitika jogos törekvéseit tényszerűen objektív adatokkal és tárgyilagos meglátásokkal segítsük. Úgy tűnik azonban, hogy ezeket a sok fáradság árán született és többnyire könyv alakban is megjelent elemző írásokat a politikusok nemigen olvassák, mert tőlük visszajelzés igazán elvétve vagy inkább úgy sem érkezett.

Ez az érdektelenség nem szegte a kedvedet?

Nekem? Ennél azért jóval kitartóbb vagyok! Most éppen a kisebbségi oktatásügy állapotának a 2010-es évek derekán vizsgálható, széles körű statisztikai feltérképezésére készülök.

Országosan, a szlovák egyetemisták számához viszonyítva, miért jelentkezik – sajnos – hagyományosan jóval kevesebb szlovákiai magyar egyetemi képzésre?

Ennek három különböző okát említhetném. Megítélésem szerint az egyik indok történelmi, hiszen a szlovákiai magyarságot mindkét világháború után megfosztották az értelmiségétől. Így hát többnyire hiányoztak azok a példaképek, akikre felnézve a fiatalok a magasabb szintű képzésre vállalkoztak volna. Legalábbis tömegesebb arányban. Másodsorban Dél-Szlovákia hagyományosan mezőgazdasági terület, ahol az iparosodás időszakában sem volt igazán ösztönző vágy egyetemre menni. A harmadik ok pedig, hogy számos fiatal megszeppent azt tudatosítva, hogy a pedagóguspályát kivéve nem az anyanyelvén tanulhatott tovább. Ebben a tekintetben ma is még rengeteg a tennivaló, hogy az itteni magyar érettségizők ne féljenek bármilyen nyelvű egyetemre menni. Ezért már az alap- és középiskolákban fontos volna az eddigieknél hangsúlyosabban összehangolt nevelési célokat követni. Egyelőre ezzel a feladattal is adósai vagyunk önmagunknak. Tudtommal a legutóbb talán még 1968–69-ben, Dobos László idejében foglalkozott célzottan ezzel a kérdéskörrel egy külön munkacsoport; az akkor kidolgozott dokumentumot otthon még meg is találnám, hiszen az 1970-es évek normalizációja ezt a törekvést is ad acta tette. Annyi más előremutató szándékhoz hasonlóan.

És a rendszerváltás mivel adósa a hazai magyar politika a szlovákiai magyar oktatásügynek?

Nem könnyű kérdés. Mert nem szeretnék abban a szerepben tetszelegni, hogy a szlovákiai magyar pártoknak észt osztogassak. Nem is áll szándékomban az ilyesmi, bár véleményem, főként a jelenről, az van. Közoktatásunkkal kapcsolatosan mostanában az egységes gondolkodás, a közös szellemiség hiányzik. Kár, hogy a két párt az oktatásügyben sem tud megegyezésekre jutni. Hiányolom továbbá a határozott és koncepciózus fellépést, iskolaügyi gondjaink félreérthetetlen megfogalmazását és a megoldásaik melletti kiállást. Pedig halmozódó vesződségeink tudatában erre lenne szükség. Fogyatkozásunk lehangoló tényeinek tudatában kétszeresen is.

Visszatérve a tanárképzés belső igénye, az oktatási intézményépítés örök szándéka jellemezte kerek életpályád – és hát tetszik vagy nem, de születésed kereken hetvenötödik évfordulójának üzenetéhez: személyedben a gömöriség, a tanárság és a hitélet végtelen kapcsolódás? Háromszor egyharmad?

Ebben tévedsz. A lelkemben nincsenek harmadok. A gömöriség tudatának megőrzése, a pedagógusképzés szellemisége és a hit biztonsága teljes embert kíván. És őszinteséget. Ezekben a dolgokban az embernek teljes egészében kell magát átadni. Ahogy hivatásszerűen a matematikának is.

Apropó, matek! Sokan voltunk, meg vagyunk, akik nem lelkesednek érte. Ilyen helyzetben a tanár misszionárius is?

Azt hiszem, igen. Az is. Olyan értelemben, hogy ha egy diák bármi oknál fogva gyengélkedik a tanulmányaiban, akkor a tanár fontos missziója, hogy segítse és támogassa őt.