T. S. Eliottól a rapig

Az irodalom és a művészetek elméleti kérdései iránt érdeklődő szlovákiai magyar olvasók számára különös jelentőséggel bír, hogy az amerikai filozófus, esztéta Richard Shusterman Pragmatista esztétikáját viszonylag rövid idő alatt két fordításban is megjelentette a Kalligram Kiadó: először szlovákul, s a napokban várható a magyar változat megjelenése is. Ezt nem azért hangsúlyozom, hogy a két fordítás összevetéséből származó tanulságokra hívjam fel a figyelmet, hanem arra a két eltérő előszóra utalnék, amit a szerző a szlovák és a magyar kiadásokhoz írt. Ezek a paratextusok ugyanis kissé eltérő hagyományokhoz utalják a befogadót a könyv megértése és történeti elhelyezése érdekében mozgósítható teoretikus szövegek tekintetében. Másként „hangozhat” Shusterman pragmatista esztétikája az elsősorban nyugati (angolszász, francia és német), strukturalizmus utáni irányzatok felé tájékozódó magyar olvasók, és a szláv strukturalista hagyományokat, illetve neostrukturalista koncepciókat behatóbban ismerő szlovák (és esetleg szlovákiai magyar) olvasók számára. Shusterman a szlovák előszó második részében a deweyi pragmatista esztétika és Jan Mukařovský esztétikája közti párhuzamokra hívja fel a figyelmet, miközben hangsúlyozza, milyen fontos ösztönző szerepe is volt a cseh esztéta munkáinak abban, hogy fokozatosan magáévá tudta tenni John Deweynak a művészet funkciójáról és az esztétikai tapasztalat természetéről vallott nézeteit. Shusterman szerint mindkét teoretikus a művészi struktúra dinamikus és dialektikus felfogását vallotta; az esztétikum megjelenését nem korlátozták kizárólag a művészetek szférájára, igyekeztek annak érvényességét kiterjeszteni az élet egyéb területeire is; mindketten irányadónak tekintették a szubjektum egyéni esztétikai tapasztalatát, a parttalan relativizmus csapdáját azonban a művészetek esztétikai normáinak közösségi meghatározottságát hangsúlyozva próbálták elkerülni; az esztétikum antropológiai gyökerét mindketten bizonyos testi tapasztalatokra (fiziológiai folyamatok ritmusa, a testfelépítés szimmetriája) vezették vissza. Ugyancsak a könyv szláv tradíciók felőli olvasatának indokoltságát bizonyítja Ľubomír Plesník František Miko szövegelfogásának és irodalomszemléletének pragmatista jegyeiről írott tanulmánya is (Pragmatická estetika textu, 87—111.), melyben a szerző külön kiemeli a Shusterman által is részletesen tárgyalt Dewey-tanulmány (Art as Experience) és a szlovák irodalomtudós könyvének (Aspekty literárneho textu) előfeltevései közt tapasztalható analógiákat. Mindenekelőtt a művészetek akadémikus, „muzeális” felfogásával szembeni kritikát és a befogadó individuális esztétikai élményére alapozó művészetfilozófiát, mely nem az életvilágtól független, öncélú teoretizálásban, hanem az egyéni lét élményszerű gazdagításában érdekelt. Ezenkívül, Shusterman könyvét olvasva, az eltérő történetiségből adódó nyilvánvaló szemléleti és diszciplináris különbségek ellenére további kapcsolódásokra is felfigyelhetünk az amerikai filozófus és a szlovák filológus munkái között, de ez már egy önálló tanulmány témáját képezhetné.

A könyv első fejezetében (25—71.) Shusterman John Dewey esztétikai nézeteinek kiváló összefoglalását adja, mindenekelőtt a szerzőnek A művészet mint tapasztalat (vagy élmény; az ’experience’ kifejezés mindkettőt jelenti) című írására támaszkodva. Dewey esztétikáját az Amerikában oly meghatározónak mondható analitikus művészetfilozófia előfeltevéseivel szemben fejti ki, s közben egyes kontinentális filozófusok (Nietzsche, Foucault, Derrida, Bataille, Merleau-Ponty) nézeteivel való hasonlóságokra mutat rá. Dewey esztétikáját nem a kanti, hanem a hegeli tradíció örökösének tartja (holizmusa, organicizmusa és historicizmusa okán), egyes nézetei azonban az újabb esztétikai koncepciók irányában mutatkoznak igazán párbeszédképesnek (befogadáselméletek, a test filozófiája és esztétikája). Dewey arra törekszik, hogy a művészetet kiszabadítsa az elitista kritika zárt „rekeszeiből”, hogy a mindennapok részévé tegye — ne csak dísz legyen vagy egy távoli álomvilágként funkcionáljon, hanem a nyújtott élmény révén újabb és újabb impulzusokkal gazdagítsa életvilágunkat. Dewey esztétikájának központi fogalma az élmény, mely értelmezésében életünk olyan különleges jelentőségű eseményét jelenti, mely illanó és törékeny volta ellenére kiválik a többi élmény körül, s hosszú idő után is emlékezetes marad. Ha az ilyen élmények vagy tapasztalatok mibenlétéről és természetéről akarunk bármit is megtudni, a műalkotások nyújtotta, egész lényünket átjáró esztétikai tapasztalathoz kell fordulnunk. A művészet feladata az amerikai filozófus szerint az élettapasztalat egységesítő elrendezése; a létélmény és az esztétikai élmény tehát szétválaszthatatlanul összefonódik, kölcsönösen átjárja egymást. A művészet létformáló erővel bír. Ennek a tapasztalatnak, tehát az esztétikai hatásfolyamatnak kell irányadónak lennie a művek értékelése és teoretikus reflexiója esetén is. Dewey szerint a műalkotás csupán in actu, a befogadás pillanatában létezik, ezért egy jelentésében végérvényesen sohasem lezárt, hanem a további tapasztalatok irányában nyitott, alakuló, alapvetően dinamikus képződményként fogható fel.

A művészi gyakorlat és elmélet, a megértés és az interpretáció, illetve az esztétikai érték problémáit tárgyaló fejezetek után következik a monográfia (számomra) legizgalmasabb fejezete, melyben a szerző a populáris művészet esztétikai kihívásaival néz szembe. Shusterman hat pontba foglalja össze a populáris kultúrával kapcsolatban leggyakrabban felmerülő esztétikai kifogásokat. Előbb röviden ismerteti az egyes állításokat, majd felsorakoztatja a velük kapcsolatos elméleti és történeti ellenérveit. Cáfolja azt, hogy a populáris kultúra alkotásai által nyújtott élvezet hamis (felületes és illanó) élvezet volna, mely csupán pillanatnyi gyönyörérzést kelt. Szerinte ugyanis a rövid ideig tartó, efemer és mulandó élvezet ugyanúgy élvezet, mint a maradandó hatást implikáló esztétikai élmény. Értéke épp mulandóságában van, abban, hogy vágyat ébreszt más hasonló élvezetek iránt. A tartósság kívánalma pedig olyan elérhetetlen (teológiai gyökerű) célként lepleződik le, melyet a magas kultúra aszketikus kritikusai támasztanak a (magas) művészettel szemben. Vitázik azzal a nézettel is, hogy a populáris kultúra művei túl felületesek ahhoz, hogy komoly intellektuális elvárásoknak is megfeleljenek, hogy a művek sztereotípiákból és klisékből építkező jelentésszerkezete nem kellően összetett és kifinomult ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsen az igényes olvasók számára is. Ez a jellemzés, bár nem teljesen alaptalan, mégis leegyszerűsítő és torzító, mondja Shusterman. A populáris irodalom, zene és film számos alkotásáról ugyanis elmondható, hogy él a többszörös kódolás és a tudatos intertextuális beágyazás eljárásaival. A modernizmus kultúrája a magas irodalmat az innovációval, a kísérletezéssel, az eredetiségre való törekvéssel kapcsolta össze, szembeállítva vele a populáris műfajokat, melyek a standardizált, változatlan irodalmi formák átörökítésében és monoton ismétlésében érdekeltek. Az eredetiségre való feltétlen törekvést Shusterman az írói szubjektivitás és művészi zsenialitás romantikus mítoszának huszadik századi nyúlványaként fogja fel, miközben hangsúlyozza, hogy a magas irodalom alkotásai is ugyanúgy konvenciókból és toposzokból építkeznek (a posztmodern irodalom és művészet gyakran reflektálja ezt a tapasztalatot), bármiféle innováció is csupán ezek hátterében képzelhető el.

A szonettnek és a tévésorozatnak ugyanolyan szigorú műfaji szabályoknak kell megfelelnie, ami viszont nem gátolja a szerzői kreativitás érvényesülését. A populáris regiszter életképességét bizonyítja az új műfajok (film, videoklip, TV-sorozat) megszületése is. Egy következő vélekedés szerint a populáris művek nélkülözik az adekvát művészi formát. Mivel teljesen a „tartalomra” összpontosítanak, mely szinte elnyeli a formát, a művészi-formai kidolgozottság a művek megalkotásában csupán alárendelt, elhanyagolható szerepet játszik. Ezzel a tézissel Shusterman azokat a populáris műveket állítja szembe, melyek fokozottan élnek az intertextuális stratégiák kínálta lehetőségekkel, értve ez alatt nemcsak az idézés, az imitáció vagy a paródia technikáit, hanem a szövegek poétikáját, stílusát és fikciós létmódját hangsúlyozó önreflexív eljárásokat is.

A könyvben két részletesebb műelemzés található, az egyik T. S. Eliot Egy hölgy arcképe című versének, a másik pedig egy Stetsasonic nevű rapzenekar Talkin’ All That Jazz című számának interpretációja. Ez talán mindennél többet elárul Richard Shusterman pragmatista művészetfelfogásának jellegéről. (Kalligram, Pozsony 2003)

Benyovszky Krisztián