Szövegtörténet, túlélések története

A szavakat a semmitmondás veszélye fennyegeti a leginkább. Sorjáznak katonnás rendben a papírra vetett betűk, de vajon megtörténik- e a csoda, üzenő szavakká formálódnak-e a jelek?!

Az elmúlt egy/két/három évtizedben nagy számban jelentek meg olyan szövegek, amelyek gyakran az elismerő szakmai-kritikai fogadtatás ellenére sem tudták meggyőzni az olvasót arról, hogy írójuk többet is tud, többet akar a szemkápráztató betű-/jelhalmozásnál.

Tudjuk, hogy a közép-európai népek írói számára, különösen a 19. század nemzetébresztő, nyelvteremtő, a nyelvet megújító programjai óta az íróság sokáig a valamilyen/bármilyen közéleti szerep vállalásának kényszerét is jelentette. Az író (a szöveg!) volt hivatva helyettesíteni, pótolni a hiányzó, kezdetleges, a legkülönfélébb politikai, gazdasági okok miatt nem létező vagy nem kielégítően működő intézményrendszert. Általában mély belső meggyőződésből fakadó, önként vállalt szerep volt ez, s a közeg, amelyben éltek, az írói szerep természetes velejárójának tartotta.

Ez a modell azonban tarthatatlannak bizonyult. Heves vitákat váltott ki (vált ki?) a kérdés, vajon hol húzódik a határ a valamiben hivés és a kikényszerített lojalitás között. Ilyenkor vajon a rejtjeles üzenet vagy a semmitmondás vádját is vállaló játék több-e a hazugságnál? (Például abban a helyzetben, amikor pártpolitikai határozatok próbálják megvonni vagy a jelentéktelenség perifériájára szorítani a szabad szövegalkotás jogát.)

Az üzenettől megfosztott, asszociációláncokat építő szövegjáték logikája kikezdhetetlennek, a MŰVÉSZET túlélését biztosítónak tűnik/tűnt olyan helyzetekben, olyan korokban, amelyek a valakihez/valamihez tartozást — akár politikai, akár gazdaságpolitikai értelemben — minden más kritérium elé, fölé helyezik.

A 20. század történelmi változásait követően, a nyolcvanas évek táján ezek a nálunk addig a periférián létező szövegjátékok végre státust nyertek, pozícióba kerültek. Iskolát, iskolákat teremtettek, de íróik közül a legjobbak már ekkor úton voltak/vannak a következő állomás felé. Új szövegeik megőrzik, átmentik a korábbi szövegjátékok szöveg-architektonikai eljárásait, azzal a lényeges különbséggel, hogy újra fontos, határozottan hangsúlyos szerep jut a ballasztjaitól megszabadított történetmondásnak is.

Bár az asszociációláncok folyondárként ölelik ezt az új szövegtestet is, nem szegülnek ellen a történetmondó, történetolvasó akaratnak. A szövegtest kínálta utak a szövegtörténetbe vezetnek vissza.

Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló c. regénye a többszólamú magány története. A magányé, amelyet némi önsajnálat is fűszerez; s amíg a magány lehet elfogadható és elfogadhatatlan, lehet tüntető és kikényszerített, lehet sztoikusan vállalt és lehet kínzó, megnyugvást hozó vagy elviselhetetlen, gyógyító, őrületbe kergető, felemelő, lehet szótlan, lehet megváltó... — az önsajnálat többnyire csak visszataszító, a gyengék utolsó mentsvára, a kényelmes marionett-lét lelkiismeret-furdalása. Mégis — az önsajnálat keltette könnyű kis hányinger teszi lehetővé, hogy az egyébként csak finoman, óvatosan gördülő történet olvasása közben érzelgősség nélkül szembesülhessünk az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek csehszlovákiai/hazai/ránk jellemző létformavariánsaival. (Ismerősünk az apa, aki a februári fordulat előtt kommunista volt, részt vett a felkelésben is, majd „1951-ben visszahívták az Ipari és Kereskedelmi Megbízotti Hivatal vezetői posztjáról, egy hónapra rá pedig bebörtönözték, aztán kilenc évre elítélték”, és a fiú is — nevezzük őt Lajos unokaöccsének —, aki dokumentumfilmesként az Udvarok rejtett világa c. filmjének orosz tankokat is megmutató „szervetlen” képsorai miatt kerül nehéz helyzetbe a 68-as eseményeket követő káderezések során, de aki elvhű apósának köszönhetően mégis eljut Londonba.)

Az érzelgőssé válástól való félelem a szlávsághoz tartozás ironikus/önironikus, konfrontatív elemeként Joseph Conradhoz kötve jelenik meg Vilikovský szövegében.

Hősünk(?), Lajos unokaöccse, Londonban, a regény tulajdonképpeni színterén szembesül a mássággal szemben fellépő elvárásokkal. „Dolgozatom címére gondoltam, amit Okey-Dokey professzor talált ki számomra: A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad életművében.”

Mert ki érthetné az angolul kitűnő stilisztává lett, származását tekintve lengyel Conradot jobban, mint Lajos unokaöccse. Azé a Lajosé, akit 18 vagy 19 évesen, az első világháború utolsó heteiben vezényeltek a frontra és akinek csak a bécsi Gréta (naplója a szövegtest része!) iránt érzett kamaszszerelem jutott. Az unokaöcs Lajos hasonmása. Lajos, akárcsak Conrad nem ismeri a nőket. És nem ismeri őket az unokaöcs sem. Felesége, a „kétdimenziós” Mása és a Londonban megismert izraeli Esther sem tudnak rajta segíteni. Magányos. Másával otthon, Estherrel Londonban. Kapcsolatai kudarcra ítéltek, s mikor Conrad érzelmességét kutatja (hiszen miben nyilvánulhat ez meg jobban, mint a nőkhöz való viszonyban?), a kérdéseket mintha önmagának tenné fel: „lehet, hogy csak az eleve kudarcra ítélt, egyoldalú kapcsolat tudta őt érzelmileg kielégíteni? Csak így érezte magát biztonságban, csak ez nyújtott elég teret fantáziájának?”

Lajos unokaöccsét sem a szerelem tartja Londonban, s míg azt hiszi, Estherre vár, Mac nevű skizofrén barátja javaslatára csehszlovák témájú pornófilm szinopszisán dolgozik.

Londoni magányának vélt/valós társa Mac, az utolsó pompeji ló, aki már 29. életét éli, és még mindig nem tud megtisztulni, nem tudja jóvátenni, hogy életét mások élete árán mentette meg. Vajon nem egy anya és gyermeke voltak azok, akiket levetett a hátáról, hogy megmenekülhessen? Rá nem vár, nem várhat megváltás, mert „Emmának mamája van.” Mert minden Emmának van mamája, mondja a szöveg. Van mamája Conradnak, Lajosnak, Lajos unokaöccsének, sőt Ramónnak, Trockij gyilkosának is van mamája.

Mac és Ramón túlélők. De vajon az élethez elég-e életben maradni? Az utolsó pompeji ló tulajdonképpen(!) a túlélések története is. Nemcsak Macé és Ramóné, hanem az apáé, a fiúé, a regény leveleit író távoli emigráns barátoké... Az árulók, a menekülők, a kirekesztettek és a visszatérők története. Történet a magány alakzatairól, és a magányt kísérő félelemről: „Mi lesz, ha egyszer majd megint valaki számára lennem kell? Tudni fogom még, hogyan?” — hangzik el a kérdés a regényben.

Az utolsó pompeji ló mégsem a kilátástalanság vagy kiúttalanság manifesztuma. Üzenet (...-től, ...-nek), hogy — bár némi skizofrénia árán ugyan — a túlélésre mindig van esély, de az új kezdetnek csak önsajnálat nélkül lesz értelme...

(Megjegyzés: Az olvasó a regény színeit, ízeit, rétegeit Hizsnyai Tóth Ildikónak az eredetihez méltó magyar fordításában is maradéktalanul élvezheti.)

Dusík Anikó