<p>„Akkor kezembe nyomtak valami fiolát, hogy az utolsó fűszerezést én végezzem el. Hát láss csudát! Méregmassza helyett karamellpudinggá, bódulatpép helyett csokikrémmé, rondítókenőcs helyett eperhabbá rottyan a kotyvalék.” Az idézet N. Tóth Anikó Tükörkönyv című meseregényének részlete, s az egyik szereplő, a tündérek és boszorkányok közt nevelődő Ina boszorkánykonyhabeli ténykedését mutatja be.</p>
POLGÁR ANIKÓ
N. Tóth Anikó gyerekeknek írt színpadi műveiben a varázsmotívumok mellett megjelennek a gyerekek hétköznapi életét, ill. a média- és tömegkultúra hatását érzékeltető motívumok. Ez utóbbiak – amint azt az ipolysági Pongrácz Lajos Alapiskola Csillag-szóró gyermekszínjátszó csoportja által előadott Gasztrosztár című darab esetében a legutóbbi Duna Menti Tavasz fesztiválon is láthattuk – különösen üdítően hatnak a színpadon. Nem véletlen, hogy éppen ez az (egyébként ezüstsávos minősítésű) előadás kapta a gyermekzsűri díját. A szövegkönyv szerzőjét és a darab egyik rendezőjét, N. Tóth Anikót pedig – akit ezúttal mesejáték-írói és fesztiválos tapasztalatairól kérdeztünk – a felnőtt zsűri szokatlan módon az előadás szövegének irodalmi értékéért különdíjjal jutalmazta.
A mesedráma, a gyerekeknek írt színpadi játék műfajával régóta kísérletezel. Miben tér el a Gasztrosztár című dramatikus játék a hagyományos mesejátéktól?
Gyerekkori vonzalom a színpad, nézni is, játszani is szerettem. Pályakezdő pedagógusként természetes feladatomnak tartottam, hogy színjátszó csoportot vezessek. Nem volt egyszerű szövegkönyvekhez jutni, ezért vágtam bele a kísérletezésbe. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikája volt az első próbatétel. Jót választottam, mert a meseregény amúgy is tele van párbeszédekkel, lehetett fortélyokat tanulni. Majd elszegődtem a Csillag-szóró gyermekszínjátszó csoporthoz, amelyet Bodonyi András és Köteles Judit alapított. A Csillag-szóró leggyakrabban kortárs szerzők verseiből szerkesztett műsorokat mutatott be, itt-ott egy-egy mese színpadi változatát. Házi dramaturg voltam abban az időszakban. Az utóbbi öt év egyfajta reneszánsz volt nekem a színjátszás terén: amint a lányom iskolás lett, anyukaként vállalkoztam az újabb – csoportépítői, dramaturgi, rendezői – kalandokra. A Gasztrosztár annyiban tért el a korábbi bemutatóktól, hogy nem kész mesére vagy versekre alapoztunk, hanem a próbafolyamat közben alakult ki a szöveg. A gyerekekkel eldöntöttük, hogy ételekről szóljon, s mivel nem találtam megfelelő verseket, hát megírtam őket. Közben persze rengeteget beszélgettünk az ízekről, nagy étvággyal vagy épp fanyalogva fogyasztott ételekről, étkezési szokásokról, sőt el is játszottuk a fogásokat, az érzelmeiket, az egymáshoz való viszonyukat. Aztán jött az ötlet, hogy legyen a műsor kerete a verseny. Akkor születtek a verseket összekötő szövegek. Vagyis: a mesétől eltérően itt nincs hagyományos értelemben vett történet, nagy konfliktus, inkább néhány hangulat és főleg karakter – szószátyár leves, felfuvalkodott felfújtak, kirekesztett spenót, szégyenlős hurka, izgulós habtorta, civakodó gánca és dödölle, vidám pampuska – kerül egymás mellé.
Mennyire tartottad fontosnak a szövegkönyv kialakításakor a tömegkultúra káros hatásainak kifigurázását, s hogyan viszonyultak a parodisztikus elemekhez a színjátszók?
A kultúrát a legtöbb gyerek főképp a televízión keresztül kapja. Az utóbbi időben a tehetségkutató zenei versenyeket nézik és emlegetik sokat, ezért gondoltam, hogy ezt a mintát használjuk fel, de semmiképpen nem a követendő példa állítása volt a cél. A paródia azért fontos, hogy egy másik perspektívából tudjuk figyelni a dolgokat: nem a feltétlen azonosulás, hanem görbe tükör tartása a cél. A gyerekeknek ez izgalmas játék. Pontos megfigyeléseiket picit torzítva vagy eltúlozva játszhatják el – hiszen gyakran parodizálják egymást, a tanítóikat vagy a szüleiket is. Sokat nevettünk a próbafolyamat közben, rengeteg ötletük volt, egészen sziporkázók is.
Elégedett voltál a fesztivál hangulatával, szakmai nívójával?
Nagyon fontosak a színjátszó fesztiválok. A gyerekeknek igazi ünnepet jelentenek, amire hosszasan készülnek, amit izgatottan várnak, hiszen kimozdulnak a mindennapi rutinból, és a munkájuk gyümölcsét is bemutathatják. Sőt, megnézhetik a többi csoport hasonló munkájának az eredményét is. Idén itt volt hiányérzetem, hiszen sem a saját kategóriánkat, a szerkesztett műsorokat, sem a színjátszókat nem láttuk. Szerencsére legalább a bábosoknak tapsolhattunk. Régebben, amikor vélhetőleg jóval tágabb anyagi keretei voltak a DMT-nek, végignézhettünk mindent, a szakmai értékeléseken pedig sok-sok visszajelzést, tanácsot, ötletet kaptunk egymás előadásainak megvitatása közben a saját munkánkkal kapcsolatban is. A versenynap nagy megpróbáltatást jelentett, hiszen háromórás utazás után rögtön színpadra mentünk, és csak 15 perces színpadpróbára volt lehetőségünk. A viszontagságos körülmények ellenére a gyerekek nagyon koncentráltan, s mégis önfeledten játszottak, amit nagy eredménynek tartok. A közönség pedig jól fogadta a bemutatót. A gyerekek nagyon örültek az ezüstnek és a gyerekzsűri díjának – ez különösen fontos, hiszen a saját korosztályuk visszajelzése! –, én pedig annak, hogy kolléganőm, Köteles Judit húszévnyi rendezői munkásságáért életműdíjat kapott. Amikor a gyerekekkel megbeszéltük az eseményeket, egymás szavába vágva sorolták az izgalmasabbnál izgalmasabb élményeiket, s szinte mindegyikük azt mondta, a legjobb volt a színpadon, előadás közben. Ez többet jelent nekem, mint az egyéni díjam.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.