Szóbeli és írott névhasználatunk

A szerzővel a nyolcvanas évek második felében, 1986—87 folyamán találkoztam előnször. Ő talán pontosabban tudja, mikor és hol — nyilván Győrött a főiskolán. 1985 őszén kerültem a csallóközi Diósförgepatonyba, s még csak fészkelődtem szokatlan szerepkörömben, amikor az Úr egy kis győri csapatot vezérelt hozzánk. Néhány tanítóképző főiskolai oktató terelte át a Csallóközbe hallgatóit azzal a nem mindjárt, csak később bevallott céllal, hogy a határokon titkon, bátortalanul átnyúló magyarságkutatásuk részére felvidéki terepet találjanak. Az első velük töltött délután arról győzte meg őket, a főiskola oktatóit, Gesztesi József igazgatót, Barsi Ernőt, Szabó Tibort és a kis csapat vezetőjét, dr. Idei Miklóst, akihez később egy-egy részfeladat elvégzésére mások is társultak, hogy a csallóközi Diósförgepatony lesz a hely, ahol kutatásaikat Lelkes Vince tanácstitkár, a mai polgármester politikusi-közigazgatási diplomáciája révén sikerre vihetik. Első látogatásuk célját egy hónapon belül, egy második patonyi kiruccanásukon vallották be nekünk, s kérték hozzá a segítségünket. Nekem eleve a település múltját kellett fölkutatnom, s ehhez a diakróniához illeszkedett az ő átfogó szinkron, kortársi társadalomtudományos kutatásuk a falu jelenlegi állapotáról. Szociográfia, közoktatás, közművelődés, nyelvállapot, egyház, néprajz, sportélet szerepelt a győri Apáczai kutatóinak programjában.

Nem tisztem, hogy elmondjam a mögénk került közel két évtized munkájának eseményeit, sikereit és kudarcait, de azt tudnunk kell, nem illik, hanem kell, hogy annak az első diósförgepatonyi találkozásunknak s a másodiknak érdeméből, amikor tudniillik a kis csapat a maga erőit egyesítve a nagy célra vállalkozott, lépésről lépésre mind nagyobb szellemi teljesítmények születtek. Folytattuk s máig folytatjuk diósförgepatonyi kutatómunkánkat, ennek legfrissebb gyümölcsét, Vörös Ferenc könyvét éppen ünnepeljük, illetve kezdjük ízlelgetni. ĺrott munkák egész sora jelent meg önállóan vagy tanulmánykötetekben, de vállalkozásunkból sarjadt a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Csallóközi Kiskönyvtár sorozata az eddigi több mint harminc kötetével, több konferencia és tudományos szimpózium.

Nevét az ember hozza magával valahonnan egy ködös, homályos, majd tovább hátrálva az egyre sötétebb múlt időből. Nem tudom, hol éltek Árpád-kori vagy honfoglalás előtti apai-anyai őseim, s milyen nevekre hallgattak, amíg valahol a név, amelyet viseltek, a XVI. és XVII. században föl nem bukkan. Innen kezdve tudom, legalább nagy valószínűséggel, hogy családom tagjai milyen szálakkal szövődtek nemzetem történetébe. Ha engem nem érdekel a kérdés, nincs kizárva, hogy érdekelni fogja gyermekeimet vagy unokáimat, az én kötelességem viszont, hogy ezt a családnevet, múltunk fölfejtésének alapeszközét tisztán őrizzem meg és adjam át nekik. Elvileg tehát elvitathatatlan politikai jogom, befelé viszont személyes kötelességem, hogy nevemet — örökségemet — hordozzam. Apósom mondta, s ez a nevünkre is érvényes, hogy két gazember van: az egyik az, aki a másét elkívánja, a másik pedig, aki a magáét engedi. Az esetek túlnyomó többségében, legalábbis akkor, ha a nemzet a róla nevezett államkeretben él, ma már nincs is gond a családi nevek állandóságával, impérium- és rendszerváltások után viszont emberek tíz- és százezrei, nem ritkán milliói kényszerülnek névváltoztatásra, és szakadnak le ezáltal történelmi gyökereikről, még azokról is, amelyek, mondjuk, száz-kétszáz évre, az öregek emlékezete által belátható múltba merítik alá az embert. A zsidó Schönthalok, Fleischmannok és Sternek, az orosz birodalmi Ivan Sztyepenovics Muhamadovok, a romániai Lakatosulok, a magyar Petőfik, a szlovák Hviezdoslavok, az ilyen-olyan megfontolásból vagy a többség nyomására magyarosított, németesített, szlovákosított, románosított, szerbesített családnevek viselik csöndben, szégyellősen, szorongva, reasszimilációra az első adódó politikai alkalommal készen a névcsere következményeit.

Trianon és a második világháborút lezáró, a trianoni döntést meg is fejelő párizsi békeszerződés óta követhetjük a felvidéki magyarság számának sorvadását. (Tudjuk, hogy a helyzet a többi elcsatolt területen, sőt magában az anyaországban sem jobb.) A Nyitra-vidéki Kiscétény 1919 óta teljesen elszlovákosodott, szerzőnk ezért is választotta egyik kutatási területéül, a családnevekbe leképződő folyamatra volt kíváncsi. A folyamatra, amely napjainkban drámaian fölgyorsult. A Nyitra környéki településeken jórészt bezárták a magyar iskolákat, az öregek kihalásával nyelvünk is elhallgat, s harminc-negyven település tűnik el a nemzet térképéről. Szerzőnk lényegében meg is nevezi az elidegenülés társadalompolitikai és szlovák nemzetpolitikai okait, a cseh-morva és szlovák gyarmatosítást, a deportálásokat, a reszlovakizációt, a lakosságcserét, a szlovák hivatalok csöndes, szívós lelki nyomását, az iskolák elvételét, a római katolikus egyház elidegenítő munkáját azzal, hogy a magyar múltú falvak plébániáira szlovák ajkú lelkészeket küld. A szlovák politika társadalmi rendszereken és kormányprogramokon átnyúló, vaskövetkezetességgel végrehajtott programja az, hogy az ország magyarságát beolvassza, s területi integritását ezzel mindörökre biztosítsa. Az eszközöket mindig az adott pillanat kül-, bel- és gazdaságpolitikai lehetőségeihez igazítja.

Vörös Ferenc könyve az adatok hátterében erről beszél. Szerzőnk elképesztő energiával dolgozott az anyagon: gyűjtött, számba vett, osztályozott, statisztikákat készített, megtanult szlovákul, elemzett, etimologizált, s lépésről lépésre, problémáról problémára, törvényről törvényre, politikai fordulatról politikai fordulatra levonta a szóbeli és írott névhasználatra vonatkozó következtetéseit. A felszínen a nevekről (szavakról, nyelvekről) van szó, de igazában a szlovákiai magyar ember nemzeti milyensége, minősége, lelke a tét. Vörös Ferenc könyvének első bekezdése a társadalom-lélektani szempontra utal: „A címben megjelölt témával kb. egy évtizeddel ezelőtt kerültem kapcsolatba — írja. — Intenzívebben csupán azóta foglalkozom vele, amióta vendégtanárként Nyitrán élek. Magam is megtapasztaltam, mennyire sérelmes a szlovákiai magyarságnak mindaz, ami az etnikai közösségük körében használatos nevek szlovakizálásával kapcsolatban sújtja őket.” A másik a tudománytörténet szempontja: „Dolgozatom hiánypótló munkának készült, hiszen legjobb tudomásom szerint hasonló szemléletmódú vállalkozással nem találkozhatunk a szakirodalomban...”

Szerzőnk a négy felvidéki (két csallóközi és két Nyitra-vidéki) magyar település családi névanyagának komplex bemutatásán és sok szempontból elemzésén, tehát a munka önérdemén túl, példájával és mintájával saját nyelvészeinknek is segített hasonló tudományos feladatok megoldásában. Örülök, hogy a Kalligram Kiadó Csallóközi Kiskönyvtár sorozatában helyet biztosíthattunk Vörös Ferenc kiváló, fontos könyvének; ez a Kiskönyvtár 32. kötete. Közben örömmel nyugtázhatom, hogy a könyv kiadásával az egyetemes magyar névtani irodalmat is gazdagítottuk, s a határokon átnyúló, egyszerre regionális és összmagyar együttműködés egyik szellemi fegyverténye lett. Az egykor, Trianon előtt Győr vármegyéhez tartozott csilizközi Balony azért is érdekes a könyv kontextusában, mert a balonyiak századokon át a győri székeskáptalan harangozói voltak, ez volt az egyetlen jobbágyi szolgáltatásuk. Most egy győri nyelvész sajátos tükröt tartott a balonyiak elé, akik viszont nem kis részben segítették a könyv megjelenését. Mind nekik, mind a diósförgepatonyiaknak s a nagycétényieknek, elsősorban a három település polgármesterének, Lelkes Vincének, Matus Frigyesnek és Mészáros Ferencnek köszönjük, hogy megértették a szerző vállalkozásának fontos voltát, s önkormányzataikat megnyerték az ügynek. A nem kis áldozat haszna századokra szól.

Koncsol László

(Elhangzott 2005. március 8-án Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, a könyv bemutatóján.)