Szlovákiai magyar tudományosság?

A Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Lilium Aurum Könyvkiadó gondozásában idén jelent meg A határon túli magyar tudományos könyvkiadás című reprezentatív áttekintés, mely címéhez híven a rendszerváltás utáni tudományosság eredményeit veszi számba. A kötet a határon túli magyar tudományos műhelyek és tudományos könyvkiadás kárpát-medencei tablója kíván lenni, hat tudományos beszámolón (és a szokásos paratextusokon) kívül válogatott bibliográfiát is közöl. E kiadvány, s kivált a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadásról szóló fejezet (Liszka József munkája) kapcsán szeretnék megfogalmazni néhány észrevételt, kételyt, kérdést, s rámutatni egy szemlélet és tendencia elbizonytalanító jellegére. Mostanság se szeri, se száma a szlovákiai magyarsággal foglalkozó kisebb-nagyobb, szerencsésebb és kevéssé szerencsés összefoglalásoknak, adattáraknak, lexikonoknak, a szelektív és „válogatott” bibliográfiáknak, elnagyolt és futtában megírt, sokat markoló és keveset fogó pillanatfelvételeknek, repertóriumoknak.

Liszka József írásából (eltérően a többi régió tudományosságát bemutató szövegek szerzőiétől) először is egy nagy fokú metodológiai bizonytalanság cseng ki, mely nem minden pontján érthető, s talán gyakran önellentmondó megfogalmazású: az ugyanis, hogy mi is a „szlovákiai magyar tudományosság”, nehezen megválaszolható kérdés. Ezt a szerző is tudatosítja, ám mégis megpróbál (természetesen extrém szűkítő technikával) létrehozni egy ilyen kategóriát, melyből bekezdésről bekezdésre hullanak ki bizonyos mesterséges, nem átlátható kritériumok alapján különféle vizsgálódási szempontok. Már az is irritáló, hogy a „szlovákiai magyar tudományosság” kategóriáját számomra érthetetlen metodológiai és kategorizáló szándékkal olyan tudományos „tárgyakkal” próbálja párhuzamba állítani, mint pl. „ógörög nyelv és irodalom”, „finn népi kultúra”, „cseh szecesszió” vagy az „irokézek rokonsági rendszere”. Végül ahhoz az evidenciához jutunk, hogy a „szlovákiai magyar tudományosság” lényegében önálló tudomány (!), mely „a szlovákiai magyarokkal végső soron komplex módon foglalkozik”. Ezt a primer megfogalmazást szűkíti tovább a szerző, s először a „kívülről jöttek” kirekesztése következik, mivel egy japán vagy magyarországi kutató munkája, mélyedjen el bárhogy is a szlovákiai magyar tudományban, mégsem „az adott nemzeti közösség (esetünkben a szlovákiai magyar mikrotársadalom) önmegvalósításának” eredményeként könyvelhető el. A valódi szlovákiai magyar tudományossághoz a szerző szerint „jól képzett, lehetőleg a szülőföldön élő és dolgozó kutatókra, tudományos intézményrendszerre (oktatás: egyetem!, múzeumok, könyv- és levéltárak, saját kutatóintézetek, publikációs fórumok stb.) van szükség”. Ezután a tudományosságot tovább szűkíti, a humán és magyarságtudományi diszciplínákra, s pillanatnyi nézőpontjából kiiktatja a „szlovák tudományos élet szerves részét” képező vagy a vegyes (hazai és nem hazai) szakembergárda által feltérképezett területeket is, valamint a szlovákiai magyar kutatók Magyarországon vagy külföldön, illetőleg idegen nyelven publikált munkáit is. E csonkolási metódusnak nem csak a minőségi engedékenység (melyet egyébként Liszka e „tudomány” keretein belül mentegetőzve bár, de mértékkel megenged) a legfájóbb pontja, hanem egy olyasfajta önkényesség, mely párbeszédképtelenné teszi ezt az újólag megalkotott diszciplínát, s energiáit a rossz kérdésirányból bekövetkező öndefiníciós igényeiben meríti ki. Annál is elhibázottabb szempontrendszer ez, mivel nem egy-egy tudományos műhely vagy kutató, tanszék stb. profiljából indul ki vizsgálódásai során, s e profil nemzetközi vagy általános értelemben vett tudományos kapcsolatrendszerét, eredményeit vizsgálja, hanem mesterséges öncsonkítással létrehozott mércéhez igazodva szelektíven itt-ott kiragadva tárgyal egy-egy jelenséget, miáltal egy-egy műhely vagy kutatási eredmény jelentősége sem világlik ki igazán. A műhelyek arctalanok maradnak, s bemutatásuk stílusa és mikéntje is inkább hasonlít egy kötetlen beszélgetésben felmerülő ad hoc jelenségekre, mintsem tudományos igényű összefoglalásra. E radikálisan szűkítő módszerrel szemben pl. Gábrity Molnár Irén vagy Bíró A. Zoltán módszerei szembetűnően célravezetőbbek és egészségesebbek: ők az adott műhely, kiadó, tanszék profilja felől közelítenek tárgyukhoz, s az így kapott eredményeket rögzítik. Ez a metodológiai anomália meghatározza egyébként a kötet teljes szerkezetét is, az olvasó képtelen eldönteni, hogy most adattárat, áttekintő tanulmányokat, bibliográfiát várjon-e. Mindenből kap valamit, de leginkább jelentős hiányérzete támad.

A továbbiakban kizárólag az irodalomtudományi kiadványokról s főként az oktatással kapcsolatos részekkel foglalkozom. Liszka József, mielőtt felsorolásba kezdene, a felsőfokú oktatási intézményekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy úgymond csak „a tudományos utánpótlás biztosítása terén fejtenek ki tevékenységet”, a jövő tudományos kutatói pedig majd innen kerülnek ki. Ez lehetséges, hogy a felvállalt szűkítés következménye: minden bizonynyal szükségtelen felsorolnom azokat a tudományos kutatókat és a nevükhöz csatlakozó tudományos munkákat, melyeket pl. a pozsonyi vagy a nyitrai egyetem egykori és mai magyar oktatói tettek le az asztalra. Emlékeztetőül néhány név a sok közül: Zalabai Zsigmond, Zeman László, Sima Ferenc, Jakab István, Mészáros András, Tőzsér Árpád, Lanstyák István, Sándor Anna, Benyovszky Krisztián. Természetes tehát, hogy e tanszékek önálló csomópontjai is a tudományos munkának, s tudományos kisugárzásuk (hála az utóbbi évek kedvezőbb változásainak) az ország- és döntő többségben a nyelvhatárt is átlépi. E tanszéki tudományos műhelyjelleg természetszerűleg nyilvánul meg a hallgatók bevonásában, valamint a PhD- vagy PaedDr-képzésben is, ráadásul egy-egy tanszéki műhely tevékenysége olykor tudományos kiadványokban, hazai és nemzetközi konferenciákon is látványosan demonstrálódik, elég csak pl. a Nyitrai Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Studia Artis Grammaticae et litterarum című tudományos, rezümékkel ellátott szakkiadványára, a Dialógus Könyvekre, a Sambucus Irodalomtudományi Társaság emblémájával jelzett néhány kiadványra (bemutatkozó antológiájára) vagy épp a Liszka József által is emlegetett Mercurius Könyvekre gondolni. Talán nem célszerű, ha a potencialitásra helyezzük a hangsúlyt ahelyett, hogy eredményeket vennénk számba egy-egy műhely valódi profiljából kiindulva.

Véleményem szerint a „szlovákiai magyar tudományosság” mint „tudomány” Liszka által vázolt koncepciója már csak azért is tarthatatlan, mert óhatatlanul tematikai és módszertani beszűküléshez vezet: ha pl. az irodalomtörténet felségterületén nézünk szét, bizony, alig találni olyan szakembert, aki mondjuk a romantika vagy a felvilágosodás, esetleg a középkori magyar irodalom kutatója lenne. Irodalomtörténész kollégáim bizonyára ismerik azt a rettenetes érzést, amikor egy-egy konferencián kiderül, hogy nálunk nincs pl. egy Petőfi- vagy József Attila-kutató, aki méltó szellemi társa lehet egy-egy magyarországi vagy külföldi szakembernek, s ha azok a (sajnos, mindig fellelhető) nevetségesség vagy az ismeretterjesztés határait súroló önjelölt előadók ne járatnák le a szakmát, s a felvidéki vagy „szlovákiai magyar tudományosságot”. Mert magyarországi kollégáink korántsem érzik ilyen szűknek ezt a kategóriát, s a minőségi engedményeket sem tűrik meg, vagy ha igen, az még rosszabb, hiszen a lekezelő, sajnálaton alapuló, ám egészen más látszatot keltő, megtűrő támogatásnál rosszabb aligha következhet be. Ami elkeserítő, hogy az 1918 előtti irodalom és az összmagyar, illetve a világirodalom kutatására irányuló törekvéseket az egyetemi tanszékeken kívül más hazai magyar intézmények nem hajlandók felkarolni, s valamiféle hamis, szeparatív ideológiák nem is mindig tudatos sugalmazásával a szlovákiai magyar irodalmat vagy épp tudományosságot le akarják választani a magyar tudományosság egészéről. Ez az amputáció elképesztően ambivalens anomáliákat teremt tudományos önértékelésünkben, s látható, hogy pl. a régi magyar irodalom vagy a magyarországi neolatin irodalom, romantika vagy felvilágosodás kutatóit ez az öncsonkoló rendszer eltaszítja magától.

Az irodalmi folyóiratokkal kapcsolatos információk elnagyoltak: ha a Szőrös Kő nem számít is különösebben meghatározó folyóiratnak (bár közölte már pl. egy nyelvészkonferencia kiváló anyagát is), de mégiscsak háromra emeli a szlovákiai magyar irodalmi folyóiratok számát. A Kalligrammal kapcsolatban nem teljesen helytálló azt állítani, hogy „ad(ott) közre időről időre a szűkebb értelemben vett szépirodalmon túlmutató dolgozatokat is (pl. Erdélyi Zsuzsanna emlékszám)”. A Kalligram felvállaltan közöl mind irodalomtudományi, mind irodalomtörténeti, mind pedig bölcseleti írásokat, sőt olykor kifejezetten alapműveket, noha ezek a szűkített „szlovákiai magyar tudományosság” kategóriájába nem mindig sorolhatók be. Ha csupán saját főszerkesztőségem idejéből indulok ki, a tavalyi évben is közöltünk csak a primer irodalmon túlmutató összeállításokat, pl. egy közel egy számnyi terjedelmű tanulmánycsokrot a régi magyar irodalom nőképéről (2004/2), cseh poétikai szaktanulmányokat (2004/4), egy teológiai öszszeállítást Nők a bibliában címmel (2004/5), irodalom- és kultúrszociológiai összeállítást a queer elmélet kulcsszövegeiből (2004/7-8), válogatást a cseh prózapoétikák alapszövegeiből (2004/9), öszszeállítást Szenci Molnár Albert munkásságáról (2004/11), Gombrowicz szellemi örökségéről (2004/12). Olyan kisebbségi kérdéskört radikálisan érintő kulcsszöveg is itt látott napvilágot, mint Gilles Deleuze és Félix Guattari tanulmánya az ún. minor irodalomról. Az idei évre már ki sem térek, de nem tévedek, ha úgy vélem, hogy hasznosítható lenne az ún. „szlovákiai magyar tudományosság” számára is a legutóbbi Foucault-blokk. Ezekről mind mondjon le a „szlovákiai magyar tudományosság?” Gubózzon be önmagába? Ezt, persze, Liszka József sem gondolja, s tiszteletre méltóan hadakozik is ez ellen, de az a fajta radikális csonkolás, melyet tanácstalanságában mégis módszeréül választ, előbb-utóbb ide vezet, s olyan beidegződést hoz létre, mely önkéntelenül is hierarchizálja a tudományos megnyilvánulásokat az ún. „szlovákiai magyar tudományosságnak” nevezett tudomány nem teljesen világos szempontjából. Célszerűbb lett volna talán az intézményrendszerből kiindulva összpontosítani egy-egy műhelyre, jelenségre vagy pedig a kiadványok és szakterületek felől közelíteni meg a kérdést.

Végezetül pár szó a „válogatott” bibliográfiáról. A bibliográfia akkor jó, ha nem válogatott, markoljon bár keveset (egy-egy témát, folyóiratot, évet), de a maga területén legyen teljes, hiszen csak így tehet eleget rendeltetésének, egyéb esetben csak pl. az egyetemi kurzusok olvasmánylistáinak részeként tölti be szerepét. A kötetben közölt „válogatott” bibliográfiák esetében eldönthetetlen, milyen szempontok irányították a válogatást. Ha pl. Az Irodalomtudomány és nyelvészet alcím alá besorolt munkákat nézzük, a feltüntetett munkák feltüntetését és a fel nem tüntetettek hiányát nem indokolja semmi. Benyovszky Krisztiánnak miért épp detektívtörténeti monográfiája szerepel csak, miért nincs ott Rácsmustra című könyve? Németh Zoltán könyvei közül miért csak egy szerepel, hiszen monografikus igénnyel dolgozta fel a kortárs fiatal magyar irodalmat (A széttartás alakzatai) vagy külön monográfiát írt Talamon Alfonzról a Kalligram Tegnap és Ma, Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében megjelenő, összmagyar szempontból is kiemelkedően fontos irodalomtudományi sorozatába, melyről a cikkben szó sem esik. Miért csak egy-egy Lanstyák-, Mészáros-, Sándor Anna-monográfia került be? Miért nincs ott pl. Grendel Mészöly-monográfiája vagy Szeberényi Zoltán szlovákiai magyar irodalomtörténete?

E kötetet lapozgatva célszerű elgondolkodni nemcsak a „szlovákiai magyar tudományosság” fogalmának létjogosultságáról vagy esetleges tartalmáról, hanem a tudománytervező és tudományszervező munkáról is. Ha nem lépünk túl az öncsonkolás gyakorlatán, lelkiekben is elszegényedünk, s oly mértékben záródunk be önmagunk köldöknéző fürkészésébe, hogy ember legyen a talpán, aki ilyen gyanús konstrukciókat komolyan véve mégis képes tudományosan sikeres, nemzetközileg elismert munkát produkálni.

Csehy Zoltán