Szilaj (menekült)hullámok?

Miközben egész Európa a Földközi-tengeren életveszélyes lélekvesztőkön átkelő, illetve a Nyugat-Balkánról áramló menekültáradatra figyel, Szlovákia bezárkózik.

Az ország nem is keresi a megoldást az egyhamar szinte megoldhatatlan nemzetközi problémára, hanem elzárkózik, amivel inkább az idegenellenességet szítja. A kormány előítéleteket gerjesztő magatartása – feszültségoldás helyett – közvélemény-formálássá alakul. Hogy valójában kik „ostromolják” Európát? Kik a menedékkérők és kik a migránsok, illetve mi áll(hat) az életük kockáztatásával tömegesen érkezőkkel szemben tanúsított zártszívűség hátterében? A választ Petőcz Kálmánnal, a Szlovákiai Helsinki Bizottság elnökével keressük.

A közvéleménynek fontos téma a bevándorlás. Jó ötlet politikai eszköznek használni?

Természetesen nem. Ráadásul hosszabb távon, a társadalmi klíma alakulásában, vissza fog ütni. Sajnos, a V4-ek országai közül Szlovákiában is szinte minden párt ráállt egy több vonatkozásban erősen megkérdőjelezhető, a félreértések sokaságával járó, ezzel rossz tendenciákat szülő populista hullámra. Utóhatásait – pár esztendő múlva – kezelni nehéz, visszafordítani még bonyolultabb lesz. Szerencsétlennek tartom ezt a szituációt, ezért jólesett hallani Andrej Kiska államfő mértéktartó megszólalását, aki az ország közjogi méltóságai közül végre emberi hangot ütött meg ebben a közhangulatot borzoló ügyben.

Régiónkban viszont, a politikusok többsége szerint, a bevándorlás nem kívánt jelenség; a multikulturalizmus sem időszerű, csakis nemzetben kell és illik gondolkodni. A reálisabb szemléletűek ezzel szemben arra figyelmeztetnek, hogy a más kultúrákkal való együttélés ma nem lehetőség, hanem elkerülhetetlen jelen, ám főképpen jövő.

Emberjogi szakértőként eleve elutasítom, hogy egybemossák a menekültügyet a szó eredeti értelmében kezelendő bevándorlással. A menekült nem önszántából hagyja el hazáját, hanem mert faji, vallási, nemzeti hovatartozása, politikai meggyőződése vagy határozott társadalmi csoporthoz tartozása miatt került komoly veszélybe, esetleg nyíltan üldözik. Míg a migráns, tehát az elvándorló főként gazdasági okokból kényszerül nekivágni a vágyott ismeretlennek. Mindkét csoport alapvető emberi jogait azonban egyformán szem előtt kell tartani. Ezért akik zsigerből mondanak rosszat az idegenekre, az idegengyűlölet térnyerését segítik. Az országoknak ugyanakkor nemzetközi vállalásaik vannak, olyan kötelezettségek, amelyeket teljesíteniük illenék. Ilyen alapokmány az 1951-ben megkötött genfi menekültügyi egyezmény. Most, különösen a menedékkérők nagy száma láttán, pont e megállapodás értelmében igenis, segíteni kellene. Ez mind a humanitás, mind a keresztényi testvériség szemszögéből megkérdőjelezhetetlen kötelezettsége minden ratifikáló országnak. A gazdasági migráció emberjogilag nem kevésbé lényeges gond, de különálló kérdés.

Az ország objektív adottságait mérlegelve miért nem akarjuk egyiket sem jólelkűen kezelni? A politika, és nem csupán a xenofób szélsőjobb, bőszen azt sugallja, hogy a menekültek befogadása maga a terrorveszély, és az idegenek még alá is aknázzák az itteniek munkalehetőségeit.

E gondhalmazban mutatkozik meg igazán mindaz, ami az elmúlt huszonöt év kedvező eredményei mellett számottevő negatívumként is fölgyülemlett. Például a rendszerváltás óta sincs társadalmilag értékalapú oktatás, az emberi jogi nevelésről nem is szólva. Szerintem az ENSZ 1951-ben kötött egyezményét, az egyik legfontosabb alapdokumentumát alig-alig olvasta valaki azok közül, akik a menekültügyben fennhangon nyilatkoznak. Hasonló hiányosság tapasztalható a nyilvánosság történelmi tudatában. Csak a história hézagos ismereteivel állítható, hogy ez a mostani „népvándorlás” a legnagyobb migrációs válság Európában. A második világháborúban, majd a rákövetkező első években százezrek voltak kényszermunkán, milliókat tologattak a határokon át ide-oda az akkori pénztelen világban. Ezért lenne szükséges az oktatásban – és a társadalomban is – alapvető tényeket, alapfogalmakat tisztázni. Sajnos, 1989 óta nem volt itt egyetlen oktatási miniszter sem, aki összefüggéseiben végiggondolt közoktatásügyi rendszerrel állt volna elő. Ez pedig súlyos mulasztás.

Talán ez, illetve ez is lehet egyik oka annak, hogy aki tájainkon a migrációt érintő pro és kontra érvekről tárgyilagosan beszél, arra sanda szemmel néznek?

Emberi jogi aktivistaként úgy látom, hogy némely dolgokban minden politikus és minden politikai párt bizonyos értelemben ludas. Ezért illenék végre alapkérdéseket tisztázni. Ám főképp az állam feladata a gyakorlatban is garantálni az ország alkotmányában vállalt, illetve a nemzetközi szerződésekben rögzített kötelezettségeit. Ezt a mindennapi politikájában, a közigazgatási hivataloknak pedig a mindennapi működésükben kell szavatolniuk.

Félnünk kell a bevándorlóktól?

Ostobaság a bevándorlók és a menekültek ügyét összeolvasztani a terrorveszéllyel vagy a bűnözéssel. Egyrészt a nemzetközi egyezmények precízen szabályozzák, ki tekinthető menekültnek, és a köztörvényes bűnözőt, ha „csak” lopott is, az állam nem köteles menedékkérőnek minősíteni és befogadni. Másrészt az a feltételezés, hogy minden migráns lappangó terrorista, óriási oktalanság. Ha bárki terroristákat akar ide küldeni, annak millió más módja van, minthogy túlzsúfolt bárkában vagy ingatag gumicsónakon irányítaná ide. Ha valóban küldtek/küldenek Szlovákiába terroristákat, azok már régen itt vannak, esetleg más úton-módon fognak beszivárogni. A lakosság nyugalmának és biztonságának megőrzése pedig a horribilis költségvetéssel működő titkosszolgálati szervek, továbbá a belügyminisztérium és a rendőrség dolga. Nyilván kevesen sejtik, hogy tízezer emberre nálunk jut a legtöbb rendőr és a legtöbb bíró. Ennek ellenére sem a bíróságok, sem a rendőrség nem működik az elvárásoknak megfelelően, ami – sajnos – az állam törődésének abszenciája.

Mi táplálja az országos közvéleményben az idegenekkel szembeni tartózkodást, az egyre fokozódó elutasítást?

Számos körülmény együtthatása. A tényismeret hiánya, az összefüggések zavara, a menekültügyi törvények és az ország nemzetközi vállalásai körüli általános köd. Ennek tükrében a bősieket sem okolom, hogy a helyi népszavazás eredménye elsöprő fölénnyel az elutasítás lett. Az emberek bárhol az országban ugyanígy szavaztak volna, hiszen az idegenek elleni fülsértő hangulatkeltéssel ennek „alaphangját” maga az állam adja meg. Ahogy a kötelezettségeit sem állja. Pedig arról, hogy a globalizált világban előbb-utóbb megindul egy jelentős migráció, már tizenöt-húsz évvel ezelőtt is sok komoly szó esett. Elsősorban arról, hogy tanácsos felkészülni a bevándorlók sokaságának törvényszerű megjelenésére, és közöttük nagy számban a menekültek érkezésére. Arra, hogy az állam egy ilyen helyzetet mentálisan is kezelni tudjon, időben kellett volna gondolni. De hát hogyan is tudná Szlovákia befogadni a más kultúrákból érkezőket, ha a saját őshonos kisebbségeivel sem képes megbékélni! Ráadásul az ország logisztikailag sincs kellőképpen felkészülve a menekültkérdés kezelésére. Egyrészt, mert közismerten merev és úgyszólván teljesen elutasító a menedékkérőkkel szembeni politikája, hiszen Szlovákiában 1993 óta cirka hatvanezer kérvényező közül mindössze 650-en kaptak menedékjogot, másrészt a bevándorlási hivatalokban is rendre abszurd helyzeteket lehet tapasztalni. Az ott dolgozók többségének jobbára alapvető ismerete sincs azon országokról, ahonnan a migránsok nem tegnap óta vándorolnak Európába. Ezt csak tetézi, hogy kellő idegennyelv-tudás híján többnyire inkább szlovákul akarnak beszélni afgánokkal, szíriaiakkal, szomáliaiakkal... Mindez alapszintű szervezési, jóindulati, udvariassági hiányosság, és ehhez hivatalosan még azt is állítani, hogy Szlovákia – ahol az idegenek lakossági aránya nem éri el a fél százalékot sem – nem képes befogadni a Brüsszelben javasolt hétszáz főnyi menekültkvótát – hiteltelen esztelenség. „Csupán” említeni érdemes, hogy például Svájcban az idegen lakosság aránya huszonöt százalék, zömükben szintén nem európai bevándorlók. És hogy a kép még teljesebb legyen: Szlovákia a szegény országok megsegítésére vállalt kötelezettségét sem teljesíti, és az erre a célra nemzetközileg vállalt összegnek csak kevesebb mint hetedét állja. A bruttó nemzeti össztermék 0,7 százaléka helyett mindössze 0,08 százalékot teljesít.

A Szlovákiai Helsinki Bizottság miként látja: növekszik hazánkban az idegenekkel szembeni ellenérzés?

Időről időre érezhetőbbé válik. Búvópatakként azonban szinte folyamatosan jelen van, mert az idegengyűlölet, a nacionalizmus, helyenként a xenofóbia eredői sincsenek társadalmi szinten kezelve. Mint ahogy például a másság megítélése sem. És amikor egy új, egyik napról a másikra megoldhatatlannak mutatkozó, igazi figyelmet és emberséget igénylő helyzet áll elő, az emberek megriadnak. Megrettennek a váratlan szituáció szokatlanságától. Ilyenkor még egy olyan gyakorlatias szempontot, ésszerű érvet sem hajlandók érdemben fontolóra venni, hogy hosszabb távon a bevándorlók jól is jönnének Szlovákiának. Ugyanis a prognózisok azt sejtetik, hogy a teljes hazai lakosság várhatóan több százalékkal, a munkaképes korú lakosság pedig ennek többszörösével csökken, ami az egy főre eső államadósság növekedéséhez vezethet. A gazdasági következményeket valószínűleg a bevándorlás ösztönzésével lehet/lehetne a leginkább orvosolni.

Ön egyetért azzal, hogy a 21. század második évtizedében hiányzik az európai politikusok kompromisszumokat keresni és elfogadni képes nemzedéke? Az olyan egyéniségek, mint Kohl és Chirac, Adenauer és De Gaulle, Mitterrand, Willy Brandt vagy Václav Havel volt?

Visszautalnék arra, hogy a mai generációk nagyon keveset tudnak a huszadik század európai történelméből. Pedig elég felidézni az utóbbi száz év történéseit, hogy tudatosíthassuk: annyi kínt senki nem okozott magának, mint az európaiak. Mi sem állunk holmi erkölcsi piedesztálon, hogy onnan valamiféle felsőbbrendűséggel büszkélkedve viszonyulhatnánk a most nálunk menedékért folyamodó menekültekhez. A nemzetközi szervezeteknek és a diplomáciai csatornáknak köszönhetően Közép- és Nyugat-Európában hetven éve békében élünk, amire korábban nem volt példa. Ma a világ egyéb tájain élnek az emberek borzalmas időket. Segíteni rajtuk – az elzárkózás és az állandó kifogások keresése helyett – erkölcsi kötelességünk.