Szerelem minden (élet)korban

 

Állítólag még a hajdani Mezopotámiában, azaz több ezer éve született az a költői sugallat, hogy az embert a szerelem tette emberré! Egy filozófus miként vélekedik erről?Én nem az ókori Mezopotámiából szoktam kiindulni. Inkább abból a későbbi életbölcsességből, hogy valójában az időtudat, időérzékelés, létünk végességének tudata tesz bennünket emberré. Egy 17. századi francia filozófus is értekezik erről, és a 20. században a német Martin Heideggernél szintén megjelenik ez a gondolatmenet. Tehát a végességtudat hozza elő bennünk azokat a gondolatokat – az erkölcsi tudattal együtt –, amelyek más lényeknél nincsenek jelen. Csak az embernek van szüksége arra, hogy itt és most határozzon valamiről; hogy az idő szorításában a mában kelljen döntenie a holnapot illetően. Minden mástól ebben különbözik az ember. Az viszont tényleg egy régi görög bölcsesség, hogy a halál a filozófia múzsája. Jól tudom, hogy nem pszichológussal, hanem egy filozófussal társalgok, de mégiscsak rákérdezek: kell-e szégyellni a szerelmet? Szamár, aki szégyelli! Bár nem kevésbé igaz, és gyakorta előfordul, hogy bizonyos divatokhoz igazodva, esetleg a közvéleménytől tartva az emberek nem merik kifejezni a szerelmüket. Viszont az igaz szerelem csak úgy működik, ha őszintén nyitott. Természetesen, a társasági etikett írott vagy íratlan szabályainak keretein belül. Mert más dolog például egy öltönyös-nyakkendős rendezvényen jelen lenni, és más, mondjuk, kettesben hátizsákkal túrázni. És még másabb egy zárt intim hely, ahol minden megengedett, amiben ketten megegyeznek. Persze, az őszinteség összefügg azzal is, hogy azt a másikat minden esetben és körülmény között föl tudd vállalni! A teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!