Szentírás és szabóolló

SZALAY ZOLTÁN

Rajtam kívül, aki apám tíz évvel ezelőtti, kilencvenéves korában bekövetkezett halála óta magányra kárhoztattam, egyetlen család lakta már csupán, egy öreg házaspár, akik még el bírták viselni a beázott falak és a korhadt gerendák nyomorúságát. A patkányok és csótányok is elmenekültek már a régi házból, s elmenekült V. szomszéd is, akinek családja szintén emberemlékezet óta itt lakott: ők látták el a ház bajkeverőinek szerepét. Ők is szabók voltak, ahogy az én atyai felmenőim, mi azonban nem vezettünk félre senkit, Szabó volt a családnevünk is, a tisztesség okán. V. szomszéd követte a családi bajkeverő-hagyományt, számtalanszor alám fűtött és igyekezett kiebrudalni a házból, régi családi levelekre és állítólagos végrendeletekre hivatkozva bizonygatta, hogy a mi régi lakásunk valójában az ő családját illeti. Végül azonban, nem tudván mit kezdeni az öregség undok tolakvásával, eltakarodott a házból, azt rebesgették, szanatóriumba vonult. Maradt tehát az öreg házaspár, akikkel hébe-hóba összefutottam még, amikor a kapuig kísértem a kuncsaftjaimat; kedves, de kifürkészhetetlen emberek voltak, gyanakvással fogadtam minden egyes mosolyukat és közeledési kísérletüket, mert egész lényükkel V. szomszédék családjára emlékeztettek. A házaspárral szembeni gyanúm akkor látszott beigazolódni, amikor egy téli reggel figyelmeztettek, találtak valamit a ház bejárata előtt.

Persze egyelőre aligha beszélhettem a gyanúm beigazolódásáról. A tény, hogy azon a csikorgóan fagyos reggelen, amelyet csapadék sem enyhített, egy kiterjedt hányadékmaradvány lepte el a házunk kapuja előtti járdaszakaszt, még semmit sem bizonyított. Annyi történhetett mindössze, hogy éjjeli dorbézolásukból hazafelé tartó vakarcsok könnyítettek szeszgyötörte gyomruk tombolásán, éppen itt, a mi öreg házunk előtt. A házaspárral röviden megvitattam az esetet, majd készségesen vállaltam, hogy felsikálom az összerondított járdát, rugalmasabb derekú lévén, mint ők, akik meglehetős túlsúlyt cipeltek magukon. El is felejtettem volna az egészet, ha nem ismétlődik meg ugyanúgy másnap reggel. Ezúttal én magam figyeltem fel a tarkabarka hányadékra, amint reggel minden cél nélkül kikukucskáltam az ébredező utcára. Kénytelen-kelletlen feltakarítottam a járdát, vállalva, hogy az egész nap folyamán a zavaros okádékbűz kavarogjon az orromban. A napi munka, hiszen akadt még megrendelésem annak ellenére is, hogy kevesen tudták, léteznek még igazi, hús-vér szabók ebben a városban, elvonta a figyelmemet a bosszúságról, akkor döbbentem meg azonban igazán, amikor harmadnap egy még kiterjedtebb hányadéktócsa terjeszkedett a kapunk előtt, melybe reggeli bevásárlásra indulva kis híján beleléptem. Attól kezdve éberebb voltam. Ha akartam volna, se tudok elaludni az éjszaka: figyelnem kellett, hiszen ez már nem lehetett véletlen, sokkal inkább aljas merénylet. Az ablak mellett üldögéltem karosszékemben, hajnaltájt azonban mégis elnyomott az álom egy rövidke időre: amint feleszméltem, hanyatt-homlok rohantam le a kapuhoz, de már ott találtam a nyers undokságot.

Elhatároztam, hogy következő éjszaka a kapunál fogok őrséget állni. A házaspárral a legelső eset óta nem találkoztam, a hangjukat sem hallottam, mintha eltűntek volna a házból. A ház kongott az ürességtől, a szúk is kiöregedtek már az évszázados gerendákból, az órák megálltak, a huzat is ellustult, nem mozgatta a függönyöket. Egy ideig állhatatosan tűrtem az éjszakai műszakot, végül rá kellett azonban jönnöm, hogy alábecsültem az éjszaka hűvösét, s fel kell szaladnom a lakásba egy meleg ruhadarabért. Mire visszatértem az őrhelyemre, valaki már odarondított a kapu elé.

Mivel soha nem hittem a hatóságokban, nem láttam értelmét a rendőrséget értesíteni. Helyette öreg, dohos családi Szentírásunkat vettem elő, de nem olvastam bele, az asztal közepére tettem csak és távolról néztem, hátha előbújik belőle valami varázslat. Két tárgyat övezett csak tisztelet a mi ősi szabócsaládunkban: a Szentírást és a szabóollót, mindkettő régtől fogva hagyományozódott apáról fiúra. Ebben az esetben egyik sem segített. Kétségbeesésemben becsöngettem a házaspárhoz.

Hosszú percekig vártam ajtajuk előtt a néma lépcsőházi ridegségben. Nem hallottam hangot odabentről, hogy csoszognának az ajtó felé vagy legalább szuszognának, jelezvén, hogy nem haltak meg. Mégis, biztosra vettem, hogy van valaki odabent, mert éreztem, nem vagyok egyedül az öreg házban. Amikor az ajtó nyikordulását meghallottam, valami fagyos félelem fogott el, s meg sem várván, hogy teljesen kitáruljon az ajtó, fürgén tovatűntem. Amilyen sebesen elrebbentem az ajtó elől, biztos lehettem benne, hogy nem láthatott senki.

Nem tértem vissza a lakásomba, az utcára mentem, megcsömörlöttem a benti nehézszagtól. Estig szellőztettem a fejemet az üres utcákon, s csak abban az időben tértem vissza az öreg házhoz, mikor a bejárat előtti utcai lámpa minden este kialudt. A lámpaoszlopnak támaszkodva vártam a hajnalt és a rejtélyes merénylőt.

Nagy sokára, mikor a lábujjaim már rég elgémberedtek a kegyetlen hidegben, azt láttam, hogy egy esetlenül botorkáló öregember tűnik fel az utca végén. A falnak támaszkodva jött, de jól látszott, hogy nem részegség, hanem magas kora miatt nem áll biztosan a lábán. Olyan kuszán lépegetett és olyan régies zubbonyt és kalapot viselt, mint az apám szokott, s ahogy közelebb ért, megbizonyosodhattam róla, hogy csakugyan az én tíz éve halott apám az illető. Nem nézett fel, csak odasántikált a régi házunk kapujához, ott megállt, majd két karjával a falnak támaszkodva egy kiadósat okádott. Borsózott a hátam a gyönyörűségtől, ahogy a sűrű levet vastag sugárban láttam ömleni a szájából. Arcát görcs gyűrte össze, akár egy könnyed kéz a finom papírt. Kopottas fekete zubbonyára szöktek a gyomornedv sárgás cseppjei, s nyomorult tántorgása közepette egyik lábával bele is lépett saját tócsájába. Amint végzett, s már csak egy áttetsző nyálcsóva lógott a szájából, előcibálta zsebéből gyűrött zsebkendőjét, hogy beletörölje összemocskolt száját. Pár pillanatig álldogált még a hányadék fölött, tágra nyílt, riadt szemmel bámulva művét, majd úgy, ahogy jött, tovabotorkált.

S ott volt a folt, mint az előző napokban is. Néztem, nézegettem, nem bírtam betelni vele. A lé beszivárgott a járda kisebb-nagyobb repedéseibe, elfolydogált egészen a középett homorúra kopott lépcsők alsó fokának tövébe. Olyannyira belefeledkeztem a látványba, hogy jó darabig észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Akkor már felkelt a hideg nap. A házaspár állt mellettem, de ők nem a hányadékot nézték, hanem engem. S volt még velünk valaki: V. szomszéd, a kis öregember, aki bárgyún mosolygott rám a hányadéktócsa túlpartjáról.

A házaspár és V. szomszéd nem habozott, értesítették a hivatalos szerveket, és elérték, hogy kilakoltassanak az öreg házból. V. szomszéd költözött a lakásomba, ahonnan nem vittem magammal semmi egyebet a lakótelepi bérházba, csak a családi Szentírást és a szabóollót.